A kiállítás egyben folytatja az utóbbi években megrendezett, újraértelmező tárlatok sorát, kezdve Gróf Ferenc ugyanitt megrendezett egyéni kiállításával, melyben az 1958-as brüsszeli világkiállítás (illetve az ott bemutatott Bernáth Aurél-mű) került új kontextusba, egészen a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968) című gigakiállításig, melyben a kurátor mintegy rehabilitálta a „szocmodern” tendenciákat. Jelen kiállítás kurátorainak nem célja, hogy „esztétikai vagy történeti ítéletet mondjanak”; helyette egy igen alapos mélyfúrást, már-már tudományos disszertációt kapunk a korszak egymás mellett élő, de a történeti emlékezetben élesen elváló két generációjának „összetett viszonyrendszeréről”. Maga a kiállítás Ernst Blochtól kölcsönzött címe, a Párhuzamos különidők is erre utal.
A Fővárosi Képtár 1961-től tartozik a Budapesti Történeti Múzeumhoz. (A múzeum több társával, a Magyar Nemzeti Galériával és az Országos Széchényi Könyvtárral egyetemben a hatvanas években került fel a Várba. Korábban itt tervezték kialakítani a kormányzati negyedet, de 1957-ben a Legyen a Vár a kultúra vára! elképzelés győzedelmeskedett; talán nem függetlenül attól, hogy Mihályfi Ernő, aki akkoriban a művelődési miniszterhelyettes volt, a „személyi kultusz idejében és szellemében fogant tervnek” nevezte.) A múzeum újkori osztályát 1960 és 1971 között vezette Bertalan Vilmos, aki elérte, hogy kortárs művészektől is vásároljanak műveket; így kerültek a gyűjteménybe Domanovszky Endre és Hincz Gyula „új realista” és félig absztrakt művei, s így rendeztek mindkettőnek 1971-ben „kultúrpolitikai jelentőségű” kiállításokat (Hincz 1970-ben, Domanovszky 1972-ben szerepelt a Velencei Biennálén). A Kiscelli Múzeumban akkoriban bemutatott, Bertalan vagy Domanovszky „bábáskodásával” létrejött pannók, szobrok, gobelinek (Somogyi József, Kerényi Jenő, Kondor Béla), illetve a hozzájuk tartozó dokumentumok (lektorátusi jegyzőkönyvek, újságkivágatok) egy speciális, Kaszás Tamás által épített doboztérben jelennek meg. Az El Liszickij 1926-os Absztrakt kabinetjén alapuló, körüljárható építmény egyrészt kiállítás a kiállításban, díszlet, Patyomkin-fal, amely mintegy idézőjelbe teszi a műveket, továbbá utal a „hatalmi pozíciókból megtámogatott kánonépítés viszonylagosságára” is.
A művészet hivatalos fórumairól és intézményeiből kiszoruló fiatalokat 1971-ben kezdték a neovantgárd terminussal jelölni – bár a szocialista képzőművészet elveit elvető generációt Oelmacher Anna a három T (támogatott, tűrt és tiltott művészet) mintájára „tutti-frutti”-nak nevezte. E művészek kitörési kísérleteinek (önköltséges kiállítások, pár napos tárlatok vállalati KISZ-klubokban) egyik fontos állomása volt Beke László 1971-es Elképzelés projektje. Az utóbbi pár évben több kiállításon szereplő (sőt, könyvben is megjelent) anyagot a magyar konceptualizmus kiindulópontjának tekintik. Felhívásának értelmében csak a „gondolatban realizálódó” műveket kért „dosszié-kiállításra”, s a mű és az elképzelés azonosításán túl utalt ennek dokumentálására is, mintegy ösztönözve a konceptuális művészet kedvelt médiumainak (tervek, vázlatok, rajzok, fotók, levelek, szöveges leírások) alkalmazását. E mellé került egy még eddig nem bemutatott anyag, amelyet Kovalovszky Márta 1972-ben a székesfehérvári István Király Múzeumba tervezett Elképzelések című kiállítására gyűjtött be. Mivel a részvevők köre szinte azonos volt, így (egy első látásra bonyolultnak tűnő, de logikus rendszer szerint) fellógatva egymás mellé kerültek az egyes művészek 1971-es és 1972-es munkái. Sőt, a kiállítótérben megjelennek olyan, az anyagokban szereplő munkák, amelyek akkor vagy a későbbiekben meg is valósultak (Attalai Gábor ötágú, hóba rajzolt csillagja, Baranyay András kézkivágatai, Méhes László kartonja, Harasztÿ Gomb-mobilja – teljes címe: Gomb – Húzd meg, ereszd meg 1987; ez utóbbit működés közben csak a hétvégi tárlatvezetések ideje alatt lehet látni). A Beke-féle anyagban szerepelt az idősebb generációhoz tartozó Korniss Dezső többször is átdolgozott Tér-rács című terve is – ezt a síkdíszítő térszerkezetet (valójában a félig kész héját) építette meg Kaszás Tamás a múzeum udvarában, mintegy újraértelmezve, a fikció és a megvalósulás határára tolva a művet.
A kiállításon látható még az Elképzelés projektekben szereplő művészektől egy-egy munka (bár „befigyel” egy Bernáth-mű is) és 5 (!) órányi videó. Azaz V mint Visszaemlékezések – a tereket ugyanis csoportokba rendezték, van például múzeumtörténet (M), Kontextus (K) és Elképzelések (E) szekció is. Ezek a kereszthivatkozásokat (hiperlinkeket) jelölő betűk azonban a műleírásoknál, a szövegben is rendre feltűnnek, ami, valljuk be, igen zavaró. A kiállított anyag nagyon érdekes, de szinte befogadhatatlanul nagy – érdemes többször is visszatérni. Művészettörténész-palántáknak meg egyenesen kötelező.
BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, nyitva 2019. február 28-ig
