Ezt a módszert fordított konceptualizmusnak vagy antikonceptualizmusnak nevezi. Mivel a konceptualizmus „a látványt olvasmánnyá, valamiféle teoretikus eszmefuttatássá változtatta”, illetve a „vizualitást átírta fogalommá”, így Tasnádi a fogalmiságot próbálja visszaírni vizualitássá oly módon, hogy a verbalitás minimalizálódjon vagy meg is szűnjön. Számára nem a művek értelmezhetősége fontos, hanem az általuk kiváltott érzelem, lett légyen az számára „identitástágító képződmény”, a befogadónak pedig költészet. Ezt erősíti a kiállításhoz írt szöveg, amely valójában egy szabadversfoszlány, melynek hosszú, gondolatjelekkel tagolt címét (’Jólság – Épség – Ágyság – Álmosság – Semmiség – Művészetség’) aposztrofok keretezik, a szöveget pedig a gondolat töredezettségére utaló három pont írásjel tagolja. Ezek a levegőben lebegő mondatok vicces módon számos értelmezési síkot megnyitnak a néző számára (erről majd később), talán azért, mert Tasnádi antikonceptualizmusa „mégis rokon azzal, ami ellen manifesztálódik”.
A művész munkáinak egy része afféle folyamatműként is leírható – nagyon sok mű kapcsolódik például a vízhez; ilyen a 2011-es Plein air (az El Salvador-i tengerparton elhelyezett festőállványok), a vízben álló zongoraváz (Csend, Hollandia, 2012), A várakozás életforma (2013), amely egy fából készült és vízzel megtöltött nagyobb, illetve a benne lebegő kisebb csónakból áll, a szintén köztéren, a dél-koreai Puszan tengerpartján elhelyezett mű (Az emlékezés perzisztenciája, 2015), ahol két, evezővel „megtámasztott” fémkapu néz egymással szembe, vagy a vízben álló gémeskút (Sziget, 2016, Szentgotthárd).
Gyakran van átjárás a kint és bent, a köztéri és a kiállítóteremben elhelyezett munkák között; a nagy csónakban „utazó” kis csónak (immár víz nélkül) 2016-ban bekerült a Platán Galériába, de került zárt térbe egy virágzó, kivágott, autó tetejéből kitüremkedő gyümölcsfa (Kocsilopás, 2016), hogy aztán egy egész évre visszakerüljön az „eredeti”, lopott autók elrejtésre alkalmas környezetébe.
A leghosszabb „életű” és a kiállításon új formában visszatérő téma és kinetikus tárgy az ágy, amely 2011-ben jelent meg először – majd még két alkalommal. A Desert Inn a legendás hotelre és benne Howard Hughes, az amerikai feltaláló, filmrendező, filantróp és aviátor lakosztályának ágyára utal, ahol a multimilliárdos 1966-tól éveken át a szó szoros értelmében az életét töltötte sok fájdalommal járó betegsége miatt. A betegség és a magány tárgyiasult lenyomata valójában egy térben lebegő, ferdén megbillent, két görgethető kerekétől és az ágyneműtől megfosztott fehér kórházi ágy, amely folyamatosan kileng a rászerelt evezőpadra rögzített és aranyozott evezőlapátok ismétlődő csapásai miatt. E munka leszármazottja a Látogató-sorozat (1–4., 2013), ahol a kifeszített és helyhez szögezett ágy mintegy megfordítja a folyamatot és elindul vizitálni; természetes környezetekben (parkokban vagy a Hősök terén) sétálgat – a mozgást lábacskák (no meg a bennük elrejtett motorok) segítik elő.
A most látható munka önmagát egy futópadon monotonul előretoló, egy helyben topogó, de meg sem mozduló ágykeret; a (megnyitón még piros „körömcipőt” viselő) lábak és a „kezek” mozgását villanymotorral hajtott áttétek segítik elő (néha persze pihen is, hiszen a különös testedzést egy a látogató mozgását érzékelő szerkezet indítja be). A testkultusz nevében istenített futópad (mint azt az angol megfelelője – treadmill – is jelzi) valójában a taposómalom unokája. Az antropomorf szerkezet egy furcsa robotra emlékeztet, amely (elnézést) fáradhatatlanul robotol; a többjelentésű szó etimológiájának nincs köze egymáshoz; az úrbéri, kikényszerített munkában és a Karel Čapek 1920-as drámájában először színre lépő mesterséges (de önálló intelligenciával nem rendelkező) lényben közös azonban, hogy mindkettőnek jellemzője a monoton cselekvés.
Az ágy, amely általában az élet keretét (a születést és a halált) jelképezi, egyszerre biztonságos és privát tér, és önnön védtelenségünk és kiszolgáltatottságunk szimbóluma. A repetitív mozgás együtt azzal a ténnyel, hogy a kórházi ágy sosem jut el a céljához, éppúgy jelenthet konkrét dolgot (a magyar egészségügy áldatlan állapotait, depressziót és halált), de lehet az élet értelmetlenségének (vagy Tasnádi változatában az élet értelmezhetetlenségének) metaforája. Vagy egy műalkotás, amelyben „... az idő belesűrűsödik a térbe, ... a fikció realitássá anyagiasul, ... az álom konkrétummá élesedik”. Tasnádi olvasatában persze ez „... tragikomikus”, de egyben kedvesen és ironikusan vicces is. Ami egy ágyrobot esetében szép teljesítmény.
Horizont Galéria, nyitva: november 28-ig
