Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.

A művész kezdetben figuratív munkákat készített – az alakok azonban gyakran álarcot vagy maszkot viseltek, és a képsíkon kívülre került a fejük. A törékeny vagy síkokra töredezett alakok ilyesfajta roncsolása vagy eltávolítása, az arc elhagyása mintegy előre jelezte, hogy Csató elmozdul a kvázi „valóságtól” az absztrakció felé, hogy az alakok vagy figurák nem témák, hanem eszközök egy-egy festészeti probléma megoldásához. De ennek ellenére sem tűnnek el; a foltszerűen építkező, absztrahált elemekből gyakran figurális világ áll össze. Ebben a képi világban nagy szerepe van a színeknek (a fakó barnás vagy fáradt narancs tónusok és a pink, illetve a méregzöld elképesztő keverése) és a rétegzett felületnek. A művész kezdetben még korábbi festményeit dolgozta át (festette újra), majd az új képekbe illesztette a régi festmények részleteit, egyszerre megőrizve a korábbi ecsetkezelés és színhasználat jellemzőit (azaz a múltat) és megalkotva az új képi világot (a jelent). Ezt a kollázsszerű megoldást nevezhetjük dekonstrukciónak (mely szerint a valóságértelmezéseket rétegekre kell bontani, megvizsgálni, újragondolni, majd felépíteni), vagy definiálhatjuk „önmineralógiaként” – ahogy ezt az aqb Project Space kiállítótermében megrendezett kiállítás címe is sugallja.

A kiállításon 25 mű szerepel (az egyik egyenesen a WC előterébe került, egy másik szokatlan módon nem a falon, hanem a kiállítótérben „lebegve” jelenik meg, és akad egy lábakon álldigáló valami, amely nem műalkotás, csak a teret tagoló vagy kijelölő elem). A negyedük tavaly, a többi 2018-ban készült, s ugyanez az arány a helyspecifikus installációk és festmények/kollázsok között. A kurátori szöveg szerint „az önmineralogikus leletek a művész által kitalált tudományág tárgyi bizonyítékai”, amelyek a festészeti életműben bekövetkező, felületi változásokra utalnak. De másra is. Ezek az „önásványok” ugyanis a „művész cipője alatt” vannak, azaz szinte a műterem padlójáról kerültek (kisebb átalakítással és átértelmezéssel) a kiállítótérbe. A mini-objektekből (meghatározhatatlan „ásványokból”, furcsa „kövekből”) összeálló, „a tu­do­mány­ág aktuális eredményeiről szilárd halmazállapotú vizuális helyzetjelentést adó” installációk egyik fontos eleme (a papír, a karton, a fa, a tinta, a műanyag lap mellett) a szilikon, amelyből az időjárásálló festék is készül – ez egyrészt gyorsan szárad, és az olajfestéknél vastagabb felületet képez –, illetve a gipsz. Ezek a kis „kőzetminták” mindenféle tárgypiramisokon bukkannak fel; kis asztalokra helyezett asztalkákon, hokedlira rakott sámlin, fiókos polcra emelt stokin; abban a lepattant ipari épületben, ahol Csató műterme van, nyilván nem nehéz ilyen tárgyakat találni. Ezek a megkövült maradványok, apró és amorf szobrocskák semmiféle valóságos tárgyra nem utalnak, a kivétel talán egy borospohárban álló cirokcsomó, a tércsendéleten felbukkanó „fagylalt” (vajon Csató honnan szerzett be ennyi spatulát?), vagy a kutyának szánt otthont (Home for the dog) uraló fekete (és valódi) léggömb.

Ez a léggömb visszautal egyes festményekre és kollázsokra, például a beszédes SelfPompeii és a Smoke Machine című képekre. Ez utóbbin meanderszerűen kígyózó „csövek” pöfékelnek – amely pedig kapcsolatban áll olyan korábbi művekkel, melyeken a figurális alakok cigarettáznak vagy csak úgy maguktól füstölnek (ez a pára és a füst Csató szerint az emberi kommunikáció valamilyen formájának felel meg).

A kiállítás vezérmotívumai, a meanderminták és néhol kacskaringós erezetű, növényi levélre emlékeztető, absztrahált formák számos munkán felbukkannak (Pompeii Love, Line for Me); de van köztük olyan (a sarokba állított From Lava), amelyről egy gyerekrajzhoz hasonlító szempár mered ránk. Amúgy is gyakran bújnak elő az absztrakt formákból figurális motívumok (mintha a művész a köztes mezőket szeretné), a lábfetisizmussal kacérkodó címek valóban fel is ismerhető, bár elnagyolt lábfejekre és cipőkre utalnak, néhány munka körvonalai egy emberi fejformára emlékezetnek, s akad olyan alkotás is (Ice Cream Antique), ahol a körvonalminta alatt jól kivehető egy antikizáló jelenet.

Kétségtelen, hogy ezek a szokatlan maradványinstallációk adják Csató kiállításának egyediségét, de e munkákban is visszaköszön a festményekre is jellemző humor és a szándékolt hiba. Az apró fröccsenések, elrajzolások, a felület rétegeinek és színeinek játéka – leginkább ez az, ami Csató munkáit olyan lenyűgözővé és megunhatatlanná teszi.

aqb Project Space, Bp. XXII., Nagytétényi út 48–50., megtekinthető: május 10-ig