Kiállítás

Maradványérték

Csató József: Selfminerals Under My Shoe

Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.

A művész kezdetben figuratív munkákat készített – az alakok azonban gyakran álarcot vagy maszkot viseltek, és a képsíkon kívülre került a fejük. A törékeny vagy síkokra töredezett alakok ilyesfajta roncsolása vagy eltávolítása, az arc elhagyása mintegy előre jelezte, hogy Csató elmozdul a kvázi „valóságtól” az absztrakció felé, hogy az alakok vagy figurák nem témák, hanem eszközök egy-egy festészeti probléma megoldásához. De ennek ellenére sem tűnnek el; a foltszerűen építkező, absztrahált elemekből gyakran figurális világ áll össze. Ebben a képi világban nagy szerepe van a színeknek (a fakó barnás vagy fáradt narancs tónusok és a pink, illetve a méregzöld elképesztő keverése) és a rétegzett felületnek. A művész kezdetben még korábbi festményeit dolgozta át (festette újra), majd az új képekbe illesztette a régi festmények részleteit, egyszerre megőrizve a korábbi ecsetkezelés és színhasználat jellemzőit (azaz a múltat) és megalkotva az új képi világot (a jelent). Ezt a kollázsszerű megoldást nevezhetjük dekonstrukciónak (mely szerint a valóságértelmezéseket rétegekre kell bontani, megvizsgálni, újragondolni, majd felépíteni), vagy definiálhatjuk „önmineralógiaként” – ahogy ezt az aqb Project Space kiállítótermében megrendezett kiállítás címe is sugallja.

A kiállításon 25 mű szerepel (az egyik egyenesen a WC előterébe került, egy másik szokatlan módon nem a falon, hanem a kiállítótérben „lebegve” jelenik meg, és akad egy lábakon álldigáló valami, amely nem műalkotás, csak a teret tagoló vagy kijelölő elem). A negyedük tavaly, a többi 2018-ban készült, s ugyanez az arány a helyspecifikus installációk és festmények/kollázsok között. A kurátori szöveg szerint „az önmineralogikus leletek a művész által kitalált tudományág tárgyi bizonyítékai”, amelyek a festészeti életműben bekövetkező, felületi változásokra utalnak. De másra is. Ezek az „önásványok” ugyanis a „művész cipője alatt” vannak, azaz szinte a műterem padlójáról kerültek (kisebb átalakítással és átértelmezéssel) a kiállítótérbe. A mini-objektekből (meghatározhatatlan „ásványokból”, furcsa „kövekből”) összeálló, „a tu­do­mány­ág aktuális eredményeiről szilárd halmazállapotú vizuális helyzetjelentést adó” installációk egyik fontos eleme (a papír, a karton, a fa, a tinta, a műanyag lap mellett) a szilikon, amelyből az időjárásálló festék is készül – ez egyrészt gyorsan szárad, és az olajfestéknél vastagabb felületet képez –, illetve a gipsz. Ezek a kis „kőzetminták” mindenféle tárgypiramisokon bukkannak fel; kis asztalokra helyezett asztalkákon, hokedlira rakott sámlin, fiókos polcra emelt stokin; abban a lepattant ipari épületben, ahol Csató műterme van, nyilván nem nehéz ilyen tárgyakat találni. Ezek a megkövült maradványok, apró és amorf szobrocskák semmiféle valóságos tárgyra nem utalnak, a kivétel talán egy borospohárban álló cirokcsomó, a tércsendéleten felbukkanó „fagylalt” (vajon Csató honnan szerzett be ennyi spatulát?), vagy a kutyának szánt otthont (Home for the dog) uraló fekete (és valódi) léggömb.

Ez a léggömb visszautal egyes festményekre és kollázsokra, például a beszédes SelfPompeii és a Smoke Machine című képekre. Ez utóbbin meanderszerűen kígyózó „csövek” pöfékelnek – amely pedig kapcsolatban áll olyan korábbi művekkel, melyeken a figurális alakok cigarettáznak vagy csak úgy maguktól füstölnek (ez a pára és a füst Csató szerint az emberi kommunikáció valamilyen formájának felel meg).

A kiállítás vezérmotívumai, a meanderminták és néhol kacskaringós erezetű, növényi levélre emlékeztető, absztrahált formák számos munkán felbukkannak (Pompeii Love, Line for Me); de van köztük olyan (a sarokba állított From Lava), amelyről egy gyerekrajzhoz hasonlító szempár mered ránk. Amúgy is gyakran bújnak elő az absztrakt formákból figurális motívumok (mintha a művész a köztes mezőket szeretné), a lábfetisizmussal kacérkodó címek valóban fel is ismerhető, bár elnagyolt lábfejekre és cipőkre utalnak, néhány munka körvonalai egy emberi fejformára emlékezetnek, s akad olyan alkotás is (Ice Cream Antique), ahol a körvonalminta alatt jól kivehető egy antikizáló jelenet.

Kétségtelen, hogy ezek a szokatlan maradványinstallációk adják Csató kiállításának egyediségét, de e munkákban is visszaköszön a festményekre is jellemző humor és a szándékolt hiba. Az apró fröccsenések, elrajzolások, a felület rétegeinek és színeinek játéka – leginkább ez az, ami Csató munkáit olyan lenyűgözővé és megunhatatlanná teszi.

aqb Project Space, Bp. XXII., Nagytétényi út 48–50., megtekinthető: május 10-ig

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.