Dékei Kriszta

A három fiatal (a nyolcvanas években született) művész közös kiállításának címe egy az emberi és növényi társadalmak összekapcsolódására utaló, képzett szó, amely a kurátor (Laki Júlia) szövege szerint két dolgot ötvöz egymással.

Semmiféle hallucinogén anyagot nem kell magunkhoz vennünk ahhoz, hogy betépjünk az 1995 óta számos közös munkát jegyző „testvérpár” (azaz Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) kiállításán – maga a komplex és intenzív, szürreális látvány az, amely módosult tudatállapotba taszítja a befogadót. Ezt olyan multimédiás installációs prezentációval érik el, amely ­ – mint azt a kiállításhoz írt szöveg is állítja – „napjaink Kelet-Európájának rögvalóságát filozófiai és transzcendens eszmékkel, nekrorealista humorral vegyítve közvetíti”.

A kiállítás szögletes zárójelek közé szorult címe egyfajta elkülönülést jelez; mintha a fogalom leválna a művekről, és valami másra utalna.

A kiállítás címében megjelenő idézet Kassák Lajostól származik – ezen belül a Tisztaság könyvében (1926) megjelentetett számozott versek közül a 41.-ből. De ugyanekkor jelentek meg a Nyugatban az Egy ember élete első kötetének fejezetei is.

A Mátyás téri Gallery8-ban megrendezett és augusztus 2-án megnyílt kiállítás az auschwitzi cigánytábor elpusztításának 70. évfordulójára emlékezik: 1944-ben ezen a napon gyilkoltak le az SS-katonák több mint három­ezer roma embert. Az akkor tizenegy éves Ceija Stojka maga is a tábor „lakója” volt, viszont négy testvérével és édesanyjával együtt túlélte a porrajmost. (Édesapját már korábban meggyilkolták Dachauban.)

Mára a par excellence under­groundnak indult (mail-art) vagy a műtárgypiacot ab ovo elutasító mozgalmak, művészeti irányzatok (fluxus, koncept art) produktumai bevonultak a nagy múzeumok kiállítótereibe – hírnevet és elismerést biztosítva az alkotóknak.

Talán száz méterre a Szabadság téri förmedvénytől található a Higgs Mező galéria és kávézó. A nyitott és visszafogottan modern (bár semmiképpen sem steril) térben látható kiállítás ékesen bizonyítja, hogy a Párkányi Raab-féle giccsparádé és Melocco "leples bitangjai" ellenére is van magyar szobrászat.

A 2002-ben alapított és 2006 óta a Ráday utcában működő 2B Galéria profilja szerint a művészeti ágak közötti határterületre fókuszál - ebbe például belefér kortárs kerékpárvázak vagy vállfára készült művek bemutatása, és egy nemzetközi útlevél- és személyigazolvány-kiállítás is (256 művész részvételével).

A kilencvenes évek magyarországi kortárs művészetében két nagy (vagy vezető) trend uralkodott: a figuratív festészet újjáéledése és az ún. nőművészet megjelenése. Ez utóbbit (a nyugati mintákat követve) számos elméleti írás és kiállítás próbálta népszerűsíteni és pozicionálni.

A kiállítás első pillantásra ijesztőnek (vagy fellengzősnek) tűnő címe kreált szó, amely a palimpszeszt és a széria szavak összekapcsolásából született. Így egyrészt utal azon újrahasznosított, lesimított, kivakart vagy átragasztott kéziratokra (papiruszokra vagy pergamenekre), amelyekre - főként a középkorban, s azért, mert ezek nagyon drágák vagy nehezen megszerezhetőek voltak - új, vallásos szövegek kerültek.

Ilyen az, amikor a kritikus az elvárásai csapdájába esik: a csoportos kiállítás címe miatt mentem el az Inda Galéria kiállítására. Persze nem feltétlenül a "rafinált cselekményszövésű" mexikói szappanoperára, eufemisztikusan: telenovellára gondoltam.

Hajlamosak vagyunk úgy vélni, hogy az újraéledő hazai nacionalizmus kliséi ("nem leszünk gyarmat", "a haza nem eladó"), újrahasznosított jelmondatai ("Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország") és politikával átszínezett tettei (Szabadság téri emlékmű) legfeljebb megkeserítik, de érdemben nem befolyásolják életünket.