Kiállítás

Patkányketrec

Csákány István: Duplapluszjó

Képzőművészet

A 2012-es kasseli dOKUMENTA kiállításon monumentális installációjával nagy sikerrel szereplő szobrászművészt korábban az emlékmű műfajának átírása vagy a művészet történetének reflektív vizsgálata foglalkoztatta. A Trapéz Galériában látható kiállítás egy új elemmel bővül, ez pedig az aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes prezentáció.

A kiállítás címe George Orwell 1948-ban írt klasszikus művére, az 1984-re utal, ebben is az Óceánia hivatalos és mesterséges nyelvében, az újbeszélben használt fokozás felső fokára. Az utópikus diktatúrában bevezetett újbeszél célja, hogy létrehozza a gondolkodástól és „a tudattól lehetőség szerint független beszédet”. Mivel a gondolat csak szóban nyilvánulhat meg, a szókincset radikálisan meg kell változtatni, egyrészt a szavak jelentésének lecsupaszításával, másrészt a nemkívánatos szavak (például: becsület, demokrácia, tudomány) kiküszöbölésével, továbbá új szókincs alkotásával (melyben egyes szavak éppen az ellenkezőjét jelentik, lásd gyönyörtábor = kényszermunkatábor, szeretetminisztérium = hadügy­minisztérium). Olyan világ ez, melyben a hazugság kerül piedesztálra, ahol a gondolatrendőrség uralkodik, ahol a Nagy Testvér a kamerás televízióval, azaz a teleképpel mindenkit szemmel tart és lehallgat, s ahol olyan lózungok uralják az élet minden területét, mint „A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő”. A manipulált elnyomás világa ez – nem véletlenül lett Orwell az utóbbi időben oly „divatos” (például: megvédjük = elvesszük).

Az installációként kezelt kiállítás négy részből áll. Elsőként egy fametszettel találkozunk, amely – a sajtóanyag szerint – nem más, mint a művész önarcképe. Az ülő figura fejét egy tányérantennára emlékezető tárgy keretezi, mint­egy satuba szorítja. Első pillantásra nem dönthető el egyértelműen, hogy most a Nagy Testvért látjuk (akinek ily módon felerősödik a hallása), vagy a megfigyeltet (akinek még a gondolatait is megszondázzák). Az utóbbi értelmezést erősíti azonban a háttérben feltűnő szellemalak, s maga a kihallgatószobára emlékeztető tér is. A kalodába kényszerített alak képe után egy függönyfalba ütközünk, amely átlósan két részre osztja a galéria terét. S nem is akármilyen módon! A szépen redőzött, hátulról megvilágított tér­elem ugyanis szinte elzárja előlünk a második termet: a kiállítás látogatását ezért csakis a sová­nyaknak ajánljuk. A moletteknek be kell érniük azzal, amit a kirakatból látnak – így viszont lemaradnak a terem hátsó sarkában látható installációról, amely egy semmit sem töltő napelemből és egy burkától/szövetétől megfosztott és megroggyant napernyőből áll. Ha a kettéosztottságot az ország állapotára vonatkoztatjuk, úgy nem nehéz felismerni e szárnyaszegett párosban a kormány új és „környezetbarát” adónemének kritikáját sem.

A kiállítás negyedik része (installációja) a legizgalmasabb. A zeum patkányoknak és embereknek valójában egy üres tárlóra emlékeztető fémszerkezet, melyben különféle tárgyak helyezkednek el. A munka közvetlenül utal Chris Parker és Alain Resnais 1953-as félórás filmjére, a Les statues meurent aussi-ra (Csákány e film címét kölcsönözte a tavalyi maastrichti kiállításához is), melyben a szerzők azt a problémát feszegetik, hogy miként változik meg az afrikai szobrok jelentése, amikor vitrinbe zárt múzeumi tárgyakká lényegülnek át. Ez a kvázitárló tehát egyrészt az emberek hétköznapi tárgyait őrzi: láthatunk itt többek között vasalót, fából készült sör­alátéttornyot, konyhai eszközöket (szűrőt, kést, szedőkanalat, papírtörlőtartót, alátétet), pecséteket és szemüveget csinos, lebegő kom­pozícióba rendezve. Másrészt patkánykalitkaként is funk­cionál: van benne óriási mókuskerék, egy fából készült, kanyargó futkározó-lépcsősor, továbbá egy aprócska, fából faragott és ragasztott ecsetszőrrel „bundásított” patkány egy üveges sajtharangba zárva. A munkát két, felfelé mutató, amputált és szürkére festett kézfej nyomatékosítja. A patkány egyszerre funkcionál ételként és az emberről leváló, hasznosságukat levedlő tárgyak „uralkodójaként” – mintha egy jövőbeli ré­gé­szeti feltárásból visszakövetkeztetett, fikciós jelenet, az óbeszél használóinak elsüllyedt nyomait látnánk. Egy olyan duplapluszszar világot, amely nyitottnak tűnik ugyan, mégsem lehet kilépni belőle. Ahol a korlátokat színes cukorkáspapírba, légiesen lib­be­nő függönyökbe csomagolják. Ahol csupán ketrecbe zárt kísér­leti patkányok vagyunk a nagy machinátor kezében.

Trapéz Galéria, Budapest V., Henszlmann Imre u. 3., nyitva március 13-ig

Neked ajánljuk