Kiállítás

Biodíszletek

Barakonyi Szabolcs–Hecker Péter: Minden rendben!

Bárhogy is tagadják a művészettörténészek/műkritikusok, mindenkinek vannak kedvenc művészei vagy művészeti irányzatai.

Készséggel elismerem, hogy Hecker Péter egyike az általam nagyra tartott alkotóknak – és azért remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Viszont ha sokat írunk egy művészről (főleg egy olyanról, aki alapvetően nem változtat képi nyelvének sajátosságain), eljöhet az a pillanat, amikor semmi érdemlegesen új nem jut eszünkbe, amikor az értelmezés/elemzés rutinszerűvé és unalmassá válik. Szerencsére megeshet, hogy valami kimozdít a holtpontról. Ilyen „csodának” tartom a művészek közös kiállítását – lehetőséget ad, hogy másként tekintsek a művekre. Barakonyi ehhez igazán jó partner: még a leghétköznapibbnak tűnő fotósorozatain is fel-felbukkan valamiféle abszurditás.

A művészektől hat-hat munkát bemutató kiállítást Szily László nyitotta meg, a szövegből – amely a cink.hu-n olvasható – azért kitűnik, hogy az ő favoritja Barakonyi. A szerzőtől megszokott vicces stílus magaslataihoz sajnos nem tudok felérni, de annyit megjegyeznék, hogy „a prolik a négyeshatoson” versus „kultúrlények” kitételen nem ártott volna elgondolkoznia. Mert bár igaz, hogy a műveket látva először a „másokat”, az élet groteszk és végtelenül bizarr helyzeteibe menekülőket röhögjük ki (mint a Facebookon megosztott szelfibot-nyársalást és egyéb marhaságokat), de ebben élünk, valamilyen módon mind a hülyeség részei vagyunk. Ez a kultúrszociológiai mátrix, a magyar valóság tart fogva bennünket; még akkor is, ha azt hisszük, szabadok vagyunk.

Az országot járó fényképész művei nem afféle ellesett pillanatok, inkább a fikció felé hajló dokumentumok. Fikció alatt itt egyrészt a jelentések dekódolhatatlanságát és egyben széttartását értem; miért kap egy páros ujjú állat fehér papírra terített, piros gyümölcsökből és zöldségekből összeálló ebédet, és a kép címe miért Tó átúszás, valamint miért bámulják a népek a kies pusztán a koronát és a darutollas koronaőröket? Másrészt azt is, hogy mekkora a valószínűsége, hogy belefutunk egy olyan ellésbe, ahol a tehén szőrére egy kisborjú van felfestve? Ráadásul a fotók olyan pillanatokat dokumentálnak, amik a maguk értelmetlenségében már-már megrendezettnek tűnnek; ilyen a búzamező előtt álldogáló fú­vós­­zenekar vagy a laktanyaudvaron feszítő katonák által szorongatott, hatalmas lepedő.
A katonák, a zenekar vagy az udvaron ostorral csattogtató nemezsipkás alak csak díszlet, szükséges kellék egy kiürült és jelentésvesztett világban, nem mások, mint a nekifeszült „nagy akarás” bábként mozgatott mementói. Ha viszont a művész a tettekbe fordított szabad akarat megtestesülését látja, akkor ki­lú­gozza az eredeti jelentést; az egyik egri országos képviselőjelölt eredeti és vicces kam­pány­ötlete (aki egy útkereszteződésbe helyezett létrára állva hirdette, azaz plakátolta ki önmagát) hátulról fényképezve üres jellé lényegül át. A fényképész azonban a jelentéskonstruálásban is erős: így válik a hengeres széna­bálák által kitakart és kereszttel díszített emlékkút hatalmas, meredező fallosszá.

Hímvesszőpótlékokban Hecker Péter festményei sem szűkölködnek. A hungarikumok megidézésében erős festő egyik képén a homoerotikus pózban megjelenő juhászok (valójában persze csikósok, de ez mindegy) egy kolbász két végét harapdálják/szopogatják, egy másikon pedig egy jelmezes kisfiú látható, aki egyenesen kolbásznak öltözött. A művész ál-bugyuta életképeiben ráadásul összesűrűsödik az idő: a Férfi hidegtállal kínál egy nőt a Balatonban című munkán például ott van az egész Kádár-kor (felfújható gumimatrac) és a jelen maga (monokiniben napozó nő), mindez megspékelve a nemzeti nagyságot hirdető és a kép középpontjába helyezett, a magyar trikolór színeiből kivarrt úszógatyával. Aztán itt van a hetvenes évek, a fehér kardigánt viselő férfimodell kezében fejjel lefelé lógó kakassal – amelynek eredetije nyilván valamilyen divatlapból, feltehetően a Burdából származik. Hecker ugyanis talált fotókból dolgozik, hogy aztán a maga szája szerint átalakítsa őket (kifestőstílus, síkszerűség, álgyermekien elrajzolt alakok, habos-babos bárányfelhők, fának álcázott, furcsa körvonalú felületek). A kisajátítás nyilván akkor hatásos, ha az eredeti is elég abszurd vagy egyedi (nem mintha ez megmentette volna Luc Tuymanst, akit az év elején egy belga bíróság elítélt plágiumért – kéretlen hírverést csapva a kiindulópontként használt fénykép készítőjének, nem mellesleg pedig állást is foglalva egy művészeti kérdésben – de nem akarok ötleteket adni). Nem hiszem, hogy lényeges lenne,
van-e fotós előképe az ikonikus, nemzeti rojtokkal ellátott, nemzeti címeres Avatópárnának (melyen még a négy, átvágásra várakozó ollót is nemzeti szalagok ölelik körül) vagy annak a festménynek, amelyen Magukból kivetkőzött asszonyok szimpatikus fiatalokat vernek. A Múzeumkert előtt zajló harcias jelenet a kokárdát viselő harcias nyugdíjasok és a (Szily szerint seggszájú) fiatalok között bármennyire is karikírozott, mégiscsak maga a magyar valóság. Bármennyire üdítően vicces a kiállítás, azért a címével nem értek egyet. Biodíszletként statisztálunk egy bizarr színdarabban: rohadtul nincs ez rendben.

Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva június 27-ig

Neked ajánljuk