Duliskovich huszonévesen települt át Kárpátaljáról
– egy művészettörténész szerint ezért jellemző műveire „az ikonok spirituális elvontsága és a kontemplációt szolgáló statikussága”. Én nem mennék ilyen messzire, bár kétségtelen, hogy a művész figurális festményei eltérnek a kilencvenes években Magyarországon felfutó „realista” irányzattól: sokkal titokzatosabbak és időtlenebbek. Ráadásul az utóbbi években bemutatott kiállításain Duliskovich szándékoltan ellene ment a néző elvárásainak; a megszokottól eltérő installálásaival mintegy meg- vagy kibillentette a jól bejáratott műnézési stratégiákat. Művészete cseppet sem szájbarágós, így a felkínált mankókra épített értelmezési keret óhatatlanul hiányos lesz. Dunaújvárosi kiállítása ennél is tovább megy; mintha olyan kirakóst játszanánk, amelyben a részecskékből csak egy töredékes egész állítható össze, mintha minden igyekezetünk ellenére is homályba borulna néhány részlet. Félreértés ne essék: ez kifejezetten izgalmassá teszi a tárlatot.
Maga a kiállítás a kiállítótér hármas tagolását követi. A részegységeket viszont szinte láthatatlan zsinórok kötik össze; nem beszélve az egy-egy egységben feltűnő hurkokról. Az alsó térben egy makettre emlékeztető installáció látható, egy pusztulásnak indult ipari város, utakkal, gyárkéményekkel, hővezetékekkel, munkásbarakkokkal (képünkön). Bármilyen el- vagy felhagyott, üzemvárosi komplexum lehetne. De lehet maga a képzeletbeli Sztálinváros is, amely ott bújik meg a mai város alatt – láthatatlanul, de az emlékekben nagyon is érzékelhetően. Ahogy Horváth Sándor Sztálinvárosról írt könyvének címe is jelzi: van kapuja és porrá omló, szétfoszló határa is. De bizonyos szempontból emlékeztet egy zikkuratra, egy mezopotámiai templomformára is. Olyan, akár az emberi akarat, a nagyravágyás mementója. Funkcióját vesztett, kiüresedett és halott.
Az Új romoknak nevezett egység felett egy tavalyi, a Múzeumok éjszakája programsorozat részeként megvalósított munka egyfajta továbbgondolása vagy megerősítése látható. A tér közepére helyezett, csurig megpakolt és megfeneklett csónak motívumára most szó szerint rátelepszenek az átkelésre várakozó csomagok – olyannyira, hogy áthatolhatatlanul megtöltik a tér egyik félét. A ládák, bőröndök, képkeretek, állványok, dobozokba rejtett tárgyak (azaz létezésünk kézzel fogható bizonyítékai) szinte agyonnyomják a lélekvesztőt. Ezt a vízi járművet tekinthetjük Kharón ladikjának is, melyen a holt lelkek utaznak, hátrahagyva összes anyagi javaikat és személyes emléktárgyaikat.
Ezt a zsúfolt és tömörített egységet a fő kiállítási tér lebegős elrendezése követi. A falakon itt-ott elhelyezett festmények és szándékoltan „szétszórt” objektek követik egymást, köztük egy ókori emlékkőre helyezett halotti maszk, egy gipszből készült szemfedő. E szakrális megtiszteltetésben eredetileg csupán az uralkodók, később a híres emberek részesülhettek; s valóban, a központi terem főszereplője egy ismeretlen és névtelen férfi, egy „valaki”, akinek arcmása sok festményen és egy viaszportrén is felismerhető. E valaha létezett személy fiktív élettörténete fokozatosan bontakozik ki a szemünk előtt. A művész emlékmorzsákat, gyakran töredékes információszeletkéket szór elénk: kezeket, háttal álló, azaz rejtőzködő alakokat, titkos szerelmi viszonyok alanyait, társakat és háziállatokat. Rajtunk áll, hogy milyen narratív keretbe illesztjük az információkat, de nem negligálhatjuk azt a tényt, hogy itt egy „nagy” emberről beszélhetünk, akinek még szobrot is emeltek – kicsiny makettasztalkán álldogál a tönkretett mű. A szobordöntögetés/-rongálás gesztusából arra is következtethetünk, hogy az illető kelet-európai. Mondjuk egy fiatalember, aki csónakkal menekült el a kiüresedett város szétfoszló szövetéből, hogy új és sikeres életet kezdjen. Talán valamelyik vallás „vezetője” volt – erre erősít rá egy szentkép, illetve egy festményen a papi öltözetbe bújt főszereplőnk.
Ahogy magunkat sem ismerjük, úgy mások életét is csak töredezetten rekonstruálhatjuk. Pláne, ha az a másik merő fikció. A festményeken többször is feltűnő kéz, azaz a művész keze mozgatja a szálakat, arra készteti a befogadót, hogy az új információk birtokában átértelmezze a korábban látottakat. A kicsi terepasztalon kibontakozó szüzsédarab más értelmet nyer, ha összevetjük a makettfestést „ábrázoló” képpel, s az sem egyértelmű, hogy a romvárosban szóló harangszó vajon az elmúlásra utal, vagy éppen az élet (a feltámadás) ígéretét hozza el.
A történet fokozatosan kihámozhatatlannak bizonyul, ráadásul az információk hiánya, az alakok titokzatossága és egyben kiszolgáltatottsága egy sokkal mélyebb és érzékenyebb képet sugall, a pillanatba dermedt időtlenséget, az elmúlás fájdalmas melankóliáját. Hogy létezésünk értelmét, sőt bizonyosságát a lét hiánya, azaz a halál igazolja.
Dunaújváros, Kortárs Művészeti Intézet, nyitva április 30-ig
