De nem az: itt ismerkedett meg Szentjóby Tamással, akivel 1966-ban megvalósították az első magyarországi happeninget (Az ebéd. In memoriam Batu kán), de vele látogatta dr. Végh estéit (1961), és együtt alapították meg a Buta Költők Körét is (1963). Szerkesztett egypéldányos, kézzel írt folyóiratot (Laura), látogatást tett a kor háttérbe tolt íróinál/művészeinél (Füst Milán, Kassák Lajos és Hamvas Béla – ez utóbbi Karnevál című regényét németre is lefordította). Párhuzamosan azzal, hogy magyar nyelvre ültette át a fluxus és az akcionizmus képviselői (köztük Allan Kaprow, Emmett Williams és Nam June Paik) munkáit, Nyugatra is nyitott: levelezni kezdett Wolf Vostell-lel és Dick Higginsszel. Így 1967-es disszidálását követően ha nem is rögtön, de viszonylag hamar személyes kapcsolatba került vagy együtt állított ki olyan nagy nevekkel, mint Wolf Vostell, Tadeusz Kantor, Jörg Immendorf, Joseph Beuys, Ken Friedman, Ben Vautier és Daniel Spoerri.
Az acb Galériában látható kiállítás fókuszpontja 1968 – ez az a dátum, amikor a magyar neoavantgárd egyik fontos szereplője már aktív résztvevője a progresszív német művészetnek, de még erősen kötődik a magyar (keleti) gyökerekhez. Például abban, hogy folytatja frottázs képverseit, vagy korábbi objektjeit újrateremti: köztük a Rövidzárlat készülék – egy rekeszes fadoboz, amelynek fiókjában egy Mao Ce-tung-kötet, egy pénztárca és elektromos csatlakozó található – leszármazottját, az itt is kiállított Rövidzárlat retikült vagy a Sakkbefőttet, illetve a rajszögekkel megterhelt cipőt (Kényelmetlen). Megőrzi a hazai fluxus koncerttervek vagy hangjátékok (Erdély Miklós) hagyományait is: ehhez kapcsolódik a kiállítótérben többször és több formában megjelenő Öt tábla projekt is. Már ennél a műnél is nyilvánvaló a jól megrendezett kiállítás (kurátor: Kürti Emese) egyik problémája: háttér-információk hiányában nem igazán érthetőek a művek, mondhatni, nem sokkal többek kordokumentumoknál. Például az 1968-as documenta elleni manifesztum aláíróinak névsora igen impozáns, de nem derül ki belőle, hogy miként szabotálták a művészek a sajtótájékoztatót (bekiabálással).
Az Öt tábla Altorjay disszidálási kísérletéhez kapcsolódik; miután az első happening után vegzálni kezdték a belügy (a III/3-as ügyosztály) munkatársai, Jugoszlávián keresztül kívánt megpattanni. A hatóságok viszont elfogták. A kissé ügyefogyott, tört német nyelven zajló párbeszéd során a határőrök a tiltótábla számát (egy tábla, két tábla, három tábla) sorolták, majd a választ (nincs tábla) rögvest cáfolták is (van tábla). Az eseményen alapuló Öt tábla valójában egy kotta: a művész egy pálcával mutogatja a táblákat, így „vezényelve” a közönséget (a kórust), akik az adott instrukciók (például suttogva) szerint olvassák fel a táblák szövegeit. Ugyanilyen nehéz teljességgel átlátni a La Strada (1969) akció okát is; egy medencében zajló tömegoszlatás következtében sokáig megült a könnygáz a környéken. Altorjay és társai a sztráda mellől az elhaladó autók márkáit kiabálták be, a meglepetésükben megálló vezetőknek pedig citrommal átitatott (azaz a könnygáz ellen védő) papír zsebkendőt osztogattak.
Altorjay Németországban egy olyan baloldali művészeti közegbe került, amely 1968 hagyományait követve nem választotta el a politikai akcionizmust és a művészetet. Az 1968-as Kölni Művészeti Vásárral párhuzamosan egy garázsban rendeztek „ellentárlatot”. A Fünf Tage Rennen cím alá rendelt munkák egyrészt fekete-fehér fotók, melyek valamelyest képet adnak az ott zajló akciókról (például, amikor Vostell tejben korcsolyázott – ennek állít emléket a Vostell tejben című üvegecske), másrészt dokumentumok (plakát, akcióvázlat), harmadrészt pedig fennmaradt vagy rekonstruált objektek. Ez utóbbihoz tartozik az a nagyméretű installáció, amely egy asztalra helyezett üdítőspalackokból, egy műanyag lavórból és egy rezsóból áll. Az akció során a művész egybeöntötte az amerikai Coca-Colát és a szovjet kvászt, majd megmosakodott benne. A hidegháborús szembenállás kritikája, a nagyhatalmi státuszból eredő erőfölények ellentéte láthatóan erősen foglalkoztatta a művészt – erre utal, hogy a fekete-fehérben felvitt amerikai zászló csillagai mellett sarlók és kalapácsok sorakoznak. Abban viszont nem értek egyet, hogy „az amerikai és a szovjet szimbólumok szintézise a jelenben új kritikai hangsúlyokkal bővül”; globálisan talán igen, de innen, Magyarországról nézve inkább az orosz rezsim betoppanásától berzenkedem. A korabeli politikai helyzetben viszont elfogadhatónak tűnik a hatnapos háborúhoz készített, orosz–amerikai zászlóval megfejelt kollázs (az alsó részben a félszemű Móse Dajánnal, a hadügyminiszterrel).
A kiállítás legimpozánsabb műve a kontrollnak önként aláfekvő tömegeknek szánt, a szocialista szóhasználatot és a kapitalista fogyasztást ötvöző Elektrosokk automata (1969), amelynek használata „csak sikeres vagy megtörtént önkritika után lehetséges”. A munka külön bája a fusiszerűség (tölcsérre emlékeztető elektródasapka és a színes gumicsontot formázó harapásgátló).
Altorjay számos filmet is készített – a galériához tartozó attachmentben a hétvégén maratoni vetítés volt belőlük. A kedvencem az 1982-es, a bohózat határát súroló „kémtörténet”, a Cservonec volt, melyben Bálint István, Buchmüller Éva, Halász Péter és Sheryl Sutton (Pilinszky beszélgetőkönyvének társa) is szerepelt – nem beszélve a gyerekkori barátról, Szentjóby Tamásról.
acb Galéria, Budapest, VI., Király u. 78. Nyitva: április 16-ig
