Kiállítás

Határjáró

Bálványos Levente: Grafit

Képzőművészet

Nyilván senki sem gondolja, hogy egy kortárs képzőművész magától lesz ismert vagy sikeres. A kortárs művészeti szcéna is olyan, mint a piac.

Mintha egy terméket vagy márkát vezetnénk be a piacra; a szerencsés esetben egyéni ambícióval és kapcsolati tőkével is rendelkező művész útját kurátorok (kiállítások), múzeumi szakemberek (múzeumi gyűjteményezés, azaz kanonizálás), művészettörténészek (mű­kritika/értelmezés) és galeristák egyengetik. Utóbbiak tehetik a legtöbbet, s nem csupán azzal, hogy felkeltve a gyűjtők érdeklődését pénzre váltják a műalkotásokat, viszonylagos anyagi biztonságot teremtve ezzel a művésznek, hanem azzal is, hogy folyamatosan életben tartják (jobb esetben külföldi vásárokon is) az alkotó nevét. Míg kezdetben szinte mindegyik for-profit galéria ugyanazt a harminc-negyven művészt futtatta, mára letisztult a piac, persze így is sok tehetséges művész marad láthatatlan. Az Off-Biennále eredeti célja szerint éppen ezen „rejtőzködő”, nem sztárolt, de kvalitásos alkotókat próbálta volna a középpontba helyezni, ám ez az ötlet valahol útközben elsikkadt. Bálványos pont ilyen művész, tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy egy nemzetközi mértékben is ütős anyagot szinte senki sem vesz észre.

Talán érthető is, hogy bizonyos galériák profiljába nem fér bele egy olyan szobrász, aki nem szobrokat készít, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében (kör­plasztika). Bálványos sajátos határvidékeken mozog, korábban az építészet és szobrászat határvonalán, s több mint tíz éve a relief és az érzékeny felületű képsík borotvaélén. A tér (amely Bálványos ars poeticája szerint nem csupán „a képzőművészeti önértelmezés klasszikus kerete”, hanem a mű értelmezésének origója) egyfajta folyamatos redukciójáról, a felszínből „kilépő” elemek minimalizálásáról, a „mélység nélküli felszínről” vagy másként a „minimális mélység játékáról” van szó.

A Három Hét Galéria aprócska terében körülbelül egy tucat cím nélküli munka látható, melyek két mű kivételével ugyanazon sorozathoz tartoznak. (E két kép tartalmaz „figurális” elemeket, például egy elnagyolt ház motívumát és méhviasz „applikációkat”.) A körülbelül 30×40-es képtáblák alapanyaga a (fehér) gipsz és a (fekete) grafit. Már a gipsztáblák játékossága is lenyűgöző (keret a keretben, azaz mű a műben, az apró, alig látható és finom lenyomatokkal „borított” középponti, épphogy csak kiemelkedő sávok, mondhatni, filmcsíkok), de a művek valódi témája maga a grafit. A képsíkból kilépő, kesze-kusza, de egyúttal roppant harmonikus grafitkazal kicsit emlékeztet a Marokkó játékban ledobott pálcikákra, arra a pillanatra, mielőtt a véletlenül összerendeződő/szétváló elemek elérnék a nyugvópontot, szétterülnének a térben. Mint amikor kimerevítjük a film egyetlen kockáját, amikor megállítjuk egy töredék másodpercre az időt, és megfagyasztjuk a mozgást; egyszerre mutatva meg az egymásba hajló káoszt és a rendet, a véletlent és a kiszámíthatót, a szimmetria és az aszimmetria közötti lebegést. Az idővákuum rögzítése mellett legalább ekkora szerepe van a grafitok által behatárolt, virtuális, szobrászati értelemben vett térnek. Az esendő és törékeny grafitboglya valójában a „túldimenzionált” valós térrel szembehelyezett „kvázi-tér”; egy leheletfinom grafittüskeerdő a sík és a tér határán. Ha nem is Schrödinger macskájának esetéről beszélhetünk, de az biztos, hogy ezek a kifelé növekedő, kitüremkedő szálacskák, alig háromdimenziós, jéggé dermesztett grafit cérnaszálak voltaképpen „vakon” készülnek. A technika ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a művész előre lássa a végeredményt: emiatt jönnek létre például a „törött”, a képmező mögül előkandikáló, lecsiszoltnak tűnő grafitbarázdák (nem vesznék bele a részletekbe, de ha többet akarnak tudni, keressék meg a művészt!).

Bálványos munkáiról nagyon nehéz beszélni; egyszerre megfoghatatlan, hidegen fénylő, utópisztikus látomások és hihetetlenül érzéki, a gyomorra és a szívre ható létezők. Mert bár belekeverhetjük párhuzamként John Cage-et, Einstein tér-idő elméletét, de mindezek csak verbális kapaszkodók; a jó műveket éppen arról lehet felismerni, hogy szavakkal alig dekódolhatók. Csak odafigyelés szükségeltetik – az még talán a kortárs galeristákban is megvan.

Három Hét Galéria, Budapest XI., Bartók Béla út 37., nyitva június 20-áig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.