Kiállítás

Határjáró

Bálványos Levente: Grafit

Képzőművészet

Nyilván senki sem gondolja, hogy egy kortárs képzőművész magától lesz ismert vagy sikeres. A kortárs művészeti szcéna is olyan, mint a piac.

Mintha egy terméket vagy márkát vezetnénk be a piacra; a szerencsés esetben egyéni ambícióval és kapcsolati tőkével is rendelkező művész útját kurátorok (kiállítások), múzeumi szakemberek (múzeumi gyűjteményezés, azaz kanonizálás), művészettörténészek (mű­kritika/értelmezés) és galeristák egyengetik. Utóbbiak tehetik a legtöbbet, s nem csupán azzal, hogy felkeltve a gyűjtők érdeklődését pénzre váltják a műalkotásokat, viszonylagos anyagi biztonságot teremtve ezzel a művésznek, hanem azzal is, hogy folyamatosan életben tartják (jobb esetben külföldi vásárokon is) az alkotó nevét. Míg kezdetben szinte mindegyik for-profit galéria ugyanazt a harminc-negyven művészt futtatta, mára letisztult a piac, persze így is sok tehetséges művész marad láthatatlan. Az Off-Biennále eredeti célja szerint éppen ezen „rejtőzködő”, nem sztárolt, de kvalitásos alkotókat próbálta volna a középpontba helyezni, ám ez az ötlet valahol útközben elsikkadt. Bálványos pont ilyen művész, tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy egy nemzetközi mértékben is ütős anyagot szinte senki sem vesz észre.

Talán érthető is, hogy bizonyos galériák profiljába nem fér bele egy olyan szobrász, aki nem szobrokat készít, legalábbis nem a szó hagyományos értelmében (kör­plasztika). Bálványos sajátos határvidékeken mozog, korábban az építészet és szobrászat határvonalán, s több mint tíz éve a relief és az érzékeny felületű képsík borotvaélén. A tér (amely Bálványos ars poeticája szerint nem csupán „a képzőművészeti önértelmezés klasszikus kerete”, hanem a mű értelmezésének origója) egyfajta folyamatos redukciójáról, a felszínből „kilépő” elemek minimalizálásáról, a „mélység nélküli felszínről” vagy másként a „minimális mélység játékáról” van szó.

A Három Hét Galéria aprócska terében körülbelül egy tucat cím nélküli munka látható, melyek két mű kivételével ugyanazon sorozathoz tartoznak. (E két kép tartalmaz „figurális” elemeket, például egy elnagyolt ház motívumát és méhviasz „applikációkat”.) A körülbelül 30×40-es képtáblák alapanyaga a (fehér) gipsz és a (fekete) grafit. Már a gipsztáblák játékossága is lenyűgöző (keret a keretben, azaz mű a műben, az apró, alig látható és finom lenyomatokkal „borított” középponti, épphogy csak kiemelkedő sávok, mondhatni, filmcsíkok), de a művek valódi témája maga a grafit. A képsíkból kilépő, kesze-kusza, de egyúttal roppant harmonikus grafitkazal kicsit emlékeztet a Marokkó játékban ledobott pálcikákra, arra a pillanatra, mielőtt a véletlenül összerendeződő/szétváló elemek elérnék a nyugvópontot, szétterülnének a térben. Mint amikor kimerevítjük a film egyetlen kockáját, amikor megállítjuk egy töredék másodpercre az időt, és megfagyasztjuk a mozgást; egyszerre mutatva meg az egymásba hajló káoszt és a rendet, a véletlent és a kiszámíthatót, a szimmetria és az aszimmetria közötti lebegést. Az idővákuum rögzítése mellett legalább ekkora szerepe van a grafitok által behatárolt, virtuális, szobrászati értelemben vett térnek. Az esendő és törékeny grafitboglya valójában a „túldimenzionált” valós térrel szembehelyezett „kvázi-tér”; egy leheletfinom grafittüskeerdő a sík és a tér határán. Ha nem is Schrödinger macskájának esetéről beszélhetünk, de az biztos, hogy ezek a kifelé növekedő, kitüremkedő szálacskák, alig háromdimenziós, jéggé dermesztett grafit cérnaszálak voltaképpen „vakon” készülnek. A technika ugyanis nem teszi lehetővé, hogy a művész előre lássa a végeredményt: emiatt jönnek létre például a „törött”, a képmező mögül előkandikáló, lecsiszoltnak tűnő grafitbarázdák (nem vesznék bele a részletekbe, de ha többet akarnak tudni, keressék meg a művészt!).

Bálványos munkáiról nagyon nehéz beszélni; egyszerre megfoghatatlan, hidegen fénylő, utópisztikus látomások és hihetetlenül érzéki, a gyomorra és a szívre ható létezők. Mert bár belekeverhetjük párhuzamként John Cage-et, Einstein tér-idő elméletét, de mindezek csak verbális kapaszkodók; a jó műveket éppen arról lehet felismerni, hogy szavakkal alig dekódolhatók. Csak odafigyelés szükségeltetik – az még talán a kortárs galeristákban is megvan.

Három Hét Galéria, Budapest XI., Bartók Béla út 37., nyitva június 20-áig

Neked ajánljuk