„Elborult az agyam” - KissPál Szabolcs művész

  • Dékei Kriszta
  • 2015.05.21 07:49

Képzőművészet

A képzőművészeti szcéna politikai aktivizmusáról ismert szereplőjével a Szabad Művészek csoportról, az Eleven Emlékműről, az Off-Biennále problémáiról, aukciókról és akciókról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Marosvásárhelyen születtél. Mikor jöttél át Magyarországra?

KissPál Szabolcs: Huszonhat éves voltam, így még azt mondhatom, hogy életem nagyobbik részét ott töltöttem. A forradalom idején Kolozsvárra jártam egyetemre, és aktívan részt is vettem az eseményekben. 1992-re kiderült, hogy az átmenet még évtizedekig eltarthat. A kezdeti lelkesedés lelohadt, és megkezdődött egy nagyfokú visszarendeződés. Belefáradtam az egészbe; azt gondoltam, mindegy, hová, csak el innen. Eredetileg messzebb akartam menni, de aztán itt lukadtunk ki.

MN: A legaktívabb politikai művészek közé tartozol. De nem volt ez mindig így.

false

KSZ: Ma már utálom a formalizmust – feltehetően azért, mert elég sokáig gondolkodtam egyfajta erősen konceptuális, filozofikus műtípusban, aminek azért éreztem a határait; ugyanekkor ezek közvetetten kapcsolatban álltak társadalmi, identitáspolitikai kérdésekkel. 2008-ra kezdett el a politikai tematika konkrétabban foglalkoztatni. Az Ernst-beli kiállításomon még klasszikus múzeumi kontextusban próbáltam ezt megragadni, de elgondolkodtatott, hogy mennyire lehet érvényes társadalmi vonatkozású kérdéseket felvetni egy annyira kötött rendszerben, mint a kortárs művészet intézményrendszere. Persze ismertem nyugati, aktív részvételre építő művészeti gyakorlatokat, melyek végül kiállítóterekben kötöttek ki, de ezt is problémásnak éreztem. Ez a dilemma egyre inkább foglalkoztatott, nyilván nem függetlenül attól, ahogy sokasodtak Magyarországon a politikai problémák.

MN: Volt valami konkrét oka a „radikalizálódásodnak”?

KSZ: Igen. Amikor 2012-ben végignéztem Fekete György MMA-elnök indexes videóját. Elborult az agyam, és azt mondtam: kész. Hihetetlen, a felháborodásból fakadó energia szabadult fel bennem: a lázadás és a kétségbeesés erős keveréke. Akkor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy ebben a helyzetben miként lehet megszólalni, és milyen formában lehet bármit is mondani. Innen indult a Szabad Művészek csoportja és minden egyéb tevékenység, beleértve az Eleven Emlékművet is, meg azt is, amit most csinálok.

MN: Több projektedben kódolva van az elutasítás lehetősége. Nyilván számolsz vele.

KSZ: Persze. Ugyanúgy, mint az összes Szabad Művész-megmozdulásban. Amikor ezeket tervezgettük, számolnunk kellett a várható reakciókkal. Az egész dramaturgiáját és szerkezetét is ehhez képest építettük föl. Persze vannak véletlenek is: például a Remény című rádiós projektemben, ami egy 2014-es hangemlékmű. Ebben egy olyan dal – a Hatikvah – korabeli felvételének lejátszását kértem az adóktól, ami jelenleg Izrael himnusza. A bejátszás napja a dal felvételének 69. évfordulója volt, viszont az éppen húsvét vasárnapjára esett. Nyilván ez adott a projektnek egy provokatív ízt is, de nem volt szándékos.

MN: Mit csinál a Szabad Művészek csoportja?

KSZ: Összesen hat vagy hét köztéri intervenciót dolgoztunk ki és valósítottunk meg. Az első 2012 decemberében volt, amikor megzavartuk az MMA közgyűlését. Az attól volt jó, hogy senki nem számított rá. Szerencsés volt a kontextus is; hiszen a közgyűlés előtti időben a sajtó sokat tárgyalta az ügyet. De egy ilyen akció felépítése rengeteg technikai kérdést felvet.

MN: Miket?

KSZ: Hetekig dolgoztunk rajta, hogy miként jussunk be, kik és hogyan, kiket és milyen taktikával visznek be és így tovább. Vannak jogi vonatkozásai a dolognak: egyeztettünk a TASZ-os ügyvédekkel is. Az utolsó akció szerkezetét egy kicsit ravaszabbul találtuk ki; kint egy bejelentett, „rendes” tüntetés, az ajtóknál meg egy a meglepetés erejével ható, „spontán” behatolási kísérlet. Ilyenkor az is kérdés, hogy ki tudja ez utóbbit vállalni; mivel ez szabálysértésnek minősül, és ha valakinek már több is van, sokat kockáztat. Ráadásul több verziót is végig kell gondolni; mi történik, ha a másik oldal – a rendőrség, a biztonsági szolgálat – ezt és ezt lépi. De itt is vannak meg nem tervezett dolgok, például ott helyben döntöttük el, hogy a végén lefekszünk a földre, és a szánkba tömjük a pénzt. Számomra kicsit teátrális volt, de kétségkívül hatásos. Korábban inkább a direkt és konfrontatív elemek voltak a meghatározók.

MN: Neked van szabálysértésed?

KSZ: Nincs, bár többször előállítottak. A szabálysértéshez viszont előállítás után eljárást kell indítaniuk ellened. Ez azért trükkös, mert az eljárás megindítását az előállítás után még hat hónapig megtehetik. Ha ez alatt az idő alatt három előállítást összegyűjtesz, akkor az elég kockázatos. Néha nagyon kevésen múlik a dolog: például, ha felemeled a kezed a rendőr felé, az adott esetben értelmezhető hatóság elleni erőszaknak. Vagy ha egy bizonyos módon – úgymond „alakzatban” – közelíted meg a Vigadó bejáratát, annak már büntetőjogi következményei is lehetnek.

MN: Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen veszélyes… Vannak kiskapuk?

KSZ: Az Eleven Emlékműnél flashmobbal oldottuk meg, mert az nem bejelentésköteles spontán gyülekezés. Most már van területfoglalási engedély. Az ott elhelyezett tárgyak viszont a szürke zónába tartoznak, akár el is távolíthatnák őket. Hogy még ott vannak, az mindenképpen siker.

MN: Az Off-Biennáléra készített egyik projekted a Máskor, máshol, remélem. Mi is ez pontosan?

KSZ: 2012 után nagyon sok bojkottfelhívás született, és sok olyan történet van, amikor egyes művészek elvi okokból visszautasítottak kiállítási lehetőségeket. Hívtak egy tárlatvezetésre a LuMúba, de oda a foglalás óta nem teszem be a lábam. Sok ilyen eset van, például a Műcsarnokban megrendezett szalonkiállítás kapcsán is. Több kurátor-művész levélváltást gyűjtöttem be, és mivel úgy gondolom, hogy ezek valójában nem privát levelezések, át szerettem volna emelni őket a publikus térbe. Az is érdekelt, hogy ezt a formát hogyan lehet drámai párbeszédekké alakítani. A levelekből vett, majdnem szó szerinti, de nem nevesített idézetekből áll össze egy hangjáték, amit Vajdai Vilmossal és a TÁP Színház művészeivel vettünk fel. Körülbelül félórás, és a Klubrádióban lesz a bemutatója, május 21-én.

MN: És a másik projekt?

KSZ: Tagja vagyok a Harmadik szektornak, ami egy csoportként fellépő identitás. Egy tavalyi felismeréshez kapcsolódik; oké, hogy protestálunk, de ez sajnos nem vezet sehová. Szükséges egy hosszabb távú projekt, amelyhez viszont források kellenek. Erre kiválóan alkalmas az aukció forma, főként, hogy mostanában nagy a nemzetközi médiaérdeklődés a magyar művészeti helyzet iránt. Szerettünk volna egy nemzetközi aukciósorozatot szervezni, főként magyar művészek munkáiból, a bevételből pedig elindítani egy független hely működését civil csoportokkal együttműködve. Nem galériajellegű történetben gondolkodtunk, hanem együttműködésen alapuló kulturális térben. Az Offra is beadtuk az ötletet, megszerveztem a berlini, londoni koordinátorokat – de ők lebeszéltek róla.

MN: Amennyiben az Off célja egy ellenintézményi hálózat létrehozása, akkor érthető.

KSZ: Nem feltétlenül, inkább érdekkonfliktus körvonalazódott: a szervezők a magyar for-profit szcéna potenciáljára terveztek építkezni; az aukciós árak pedig tönkretehették volna a magyar piacot, és persze kérdés lett volna, hogy ki rendelkezik az aukcióból befolyt összeggel. Végül módosítottuk a tervünket; egy új típusú közösségépítésben gondolkodunk, és egy új, mobil helyben. A Harmadik szektor weboldala ezt dokumentálja, továbbá azokat a véleményeket, amelyeket az Off vagy a civil Auróra és Gólya munkatársai az önszerveződésről, a politikáról vagy a kultúra szerepéről megfogalmaztak. Nem burkolt célunk, hogy az interjúkhoz írt szövegeinkben valamiképpen kifejtsük az Off kritikáját, például, hogy a kultúra anyagi forrásait szerintünk nem a felső tízezerhez kell átcsatornázni, hanem pont fordítva.

MN: Az állami támogatásról demonstratívan lemondó Off (amiről lásd két héttel ezelőtti számunk mellékletét – a szerk.) számos gyerekbetegséggel küzd, kezdve a válogatást és a meghívásokat „irányító” elitista szakmától egészen a használhatatlan weboldalig. Neked mi a problémád?

KSZ: Például a forráselosztás módja. Az Off nem biztosított anyagi forrást a projekteknek, az volt a deal, hogy mindenki oldja meg maga. Ez rendben is volt, viszont közben elkezdtek pályázni támogatásokra, és az, hogy miért és melyik projekt válik támogatottá, számunkra teljesen átláthatatlan volt. Lehet, hogy para­noiás vagyok, de amikor elkezdtem ezt a témát feszegetni, rögtön „megítéltek” nekünk egy összeget. Erre azt javasoltuk, hogy aki váratlanul kapott támogatást, az a felét dobja be a közösbe. Így ismertté vált volna, hogy kinek jutott támogatás, a maradék pénz felhasználását pedig megvitattuk volna közösen, egy új elosztási modellt keresve. Nem nagyon értették; így mi visszaadtuk a teljes összeget. A pénz és az önkéntes munka viszonya egyébként más közösségi kezdeményezésekben is konfliktusok forrása. Az Off komoly szakmai teljesítmény, jó, hogy megvalósult. Viszont intézményes retorikája és működése több ponton ellentmondásba kerül: a fő problémánk a társadalmi szerepvállalásával és a depolitizáltságával van.

MN: Nem keserít el a szcéna állapota?

KSZ: De igen, és elég sok feszültség is keletkezett körülöttem emiatt. Még ezt a projektet végigviszem, de ha nem sikerül, akkor továbbvándorlok. Annyira nem kötődöm ehhez a helyhez.

Neked ajánljuk