A különféle ranglisták többek közt a rangos kiállítóhelyeken való jelenlétet, a fontos közgyűjteményekben megtalálható művek számát, a publikus eladási összegeket „pontozzák”. Ahhoz, hogy egy művész egyáltalán bekerüljön a játékba, elemi feltétel egy jó galerista, aki a folyamatos jelenlétet biztosítja, továbbá az sem hátrány, ha az alkotó nem a perifériáról érkezik. Ebben az (ugyan nehezen összevethető) „versenyben” nagyobb eséllyel indul egy Belgiumban született és Törökországban élő szobrász, mint egy Budapesten dolgozó moldáv festőművész. Tahon ráadásul majdnem húsz egyéni katalógussal büszkélkedhet, s munkái megtalálhatóak például amszterdami Stedelijk Múzeumban. Tinei művei viszont már szerepeltek a londoni Staatchi Galériában, sőt, bekerült a Thames & Hudson által kiadott Painting Now 2015 című könyvbe is. Ez utóbbi akkor is nagy dolog, ha nem tudható pontosan, vajon e szereplés egy jó szemű műítésznek vagy a Deák Erika Galéria kapcsolati tőkéjének köszönhető. Mindenesetre Tinei munkáinak minőségét nem lehet kifogásolni.
A magyarnál jóval költőibb angol címmel (The soul we once loaded) ellátott kiállításon tizennégy munka szerepel, ebből hat tartozik az „egzisztencialista szobrairól ismert belga szobrászhoz”. A kerámiaszobrok a valóságban viszont nem egyedi darabok: mindegyikből öt-hét példány készült. A kivétel, a furcsa című Lâle for Budapest több mint két méter magas gipszmunka – amely nem csupán az unikalitása miatt tűnik érdekesebbnek. Inkább azért, mert közelebb áll Tahon korai műveihez. Ezek a bizarr, hosszú lábú, az amőba és az ember keveredéséből létrejövő alakok még őriztek valamiféle esendőséget, kicsit csupaszabb kínt. A kiállított fej nélküli, csonkolt végtagú, óriási torzót is az „esetlegesség”, a feltárulkozó munkafolyamat-fázisok mozgatják meg: a kitüremkedő tartólécek, az összerakás sorrendjét jelző ceruzavonalak és a szinte tapintható formázás nyomai. Ezekhez képest a lyuggatott, helyenként részletekben vagy egész testükön „lefolyó”, fehér mázzal borított, égetett kerámia alakok kicsit szépelgőnek vagy direktnek tűnnek. Nem mintha rosszak lennének. Elfogadom, hogy ezek a művek „azt az állapotot mutatják meg, amikor még bármi megtörténhet”, vagyis „az állandó, soha be nem fejeződő változás bizonyítékai”, de ennél azért többek is. A csálén „összerakott”, eltorzult figurák – például az aprócska Önvizsgálat (áramlat) – kicsit olyanok, mint a felsebzett és meggyötört lélek porhüvelyei vagy mint a szellemek lakhelyei.
Tineitől két műcsoport látható: olajfestmények és „roncsolt”, átdolgozott printek. A művészről tudható, hogy műveinek kiindulópontja valamiféle netes vagy más médiában talált fotó; ezekből aztán lehámozza a történetet és a személyességet is (magányos, kietlen világ, elmosódó, nem egyénített portrék). Továbbá az is, hogy alakjait gyakran mintegy megbélyegzi; különös, kéken vérző sebeket, az erek vonalrajzát követő tetoválásokat helyez el rajtuk. Ezeken túl a figurák nemcsak az identitásukat vesztik el, hanem a pozíciójuk is ingataggá válik; az egyik cím nélküli képen és egy nehezen definiálható térben „álló” fiatal fiúról (?) például eldönthetetlen, hogy éppen összerogyni készül, vagy csak megtámaszkodik. Nem merészség azt állítani, hogy ezek az alakok nem evilági figurák, csak valamiféle visszfényei a létezésnek. Soul is a bone – olvasható ki az egyik elforduló férfi hátára karcolt betűkből. A testet tartó lélekdarabok azonban sosem állnak össze tökéletes egésszé, csak a bizonytalanság, a kallódás vagy (mint az egyik munkán) az irányíthatatlan himbálódzás állandó.
Az átalakított printek esetében felerősödnek az olajfestményekre jellemző megoldások, erőteljesebbé válik a néhol kidolgozott, néhol elkent (absztrakt) részletek kontrasztja. Az alapkép „roncsolása” nyomán csupán a töredékes torzók maradnak láthatók: a kezek, a karok és lábak. Maga a rétegzett festék rejti el a „valóságot”, teszi elérhetetlenné a valamikori egészet. Vagy fordítva; mintha az idő üledékével borított lélekdarabok restaurálását, a foszlányok letisztítását figyelnénk.
A két művész egymás mellé rendelése jó választásnak tűnik, bár kétségtelen, hogy a kiállítástól nem fogunk felvidulni.
Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva május 16-áig
