Kiállítás

Cigánykodás

Nincs ártatlan kép

A roma test politikája című programsorozat első részeként realizálódó kiállítás elsősorban arra a gyakorlatra kíván reflektálni, amely a „beágyazódott idegengyűlölet és rasszista tendenciák”, valamint az ezt „újratermelő és újragerjesztő tömegmediális kulturális gyakorlatok” miatt a roma embereket „történelmileg konstruált, faji kategórián alapuló sztereotip kategóriákban látja, illetve láttatja”. Voltaképpen az ún. „külső tekintet” kritikájáról van szó – mielőtt rátérnénk magára a kiállításra, illetve megvizsgálnánk e kritika eredményességét, kicsit bővebben ki kell térni az előzményekre.

Az általánosítás (vagy a kategorizálás) maga nem az ördögtől való, hanem a tanulási folyamat része; nélküle képtelenek lennénk eligazodni a világban (ha mindent a maga egyediségében látnánk, akkor nem derülne fény az összefüggésekre). Persze ennek is vannak vadhajtásai. Hippo­lyte Taine például a germán „faj” tudatlanságával, iszákosságával, faragatlan bunkóságával szemben a termékeny, kifinomult és művelt olaszokat kedvelte. Az előítéletes általánosítás vezet a szte­reotípiákhoz és a kirekesztéshez.

A romaábrázolás toposzai a 19. században alakultak ki, hasonlóan a parasztok tematikus ábrázolásához: konzervatív képi nyelv, szentimentális máz, romantikus heroizmus. A huszadik század elején igen divatosak voltak a keleti, indai utazások: a kalandozókat az egzotikum iránti vágy hajtotta, a „primitív és ősi természetesség” felfedezése pedig egyben legitimálta a fehér civilizáció felsőbbrendűségét. Gauguin 1891-ben még a „nemes vadak” közé érkezett, s az is megszokott volt, hogy az állatkertekben Európán kívüli népcsoportokat mutogattak (a magyar millenniumi ünnepségre például szudáni és kongói törzsek 250 tagját „állították ki”). A Szolnokon tevékenykedő osztrák Pettenkoffent úgy jellemezték, mint aki a cigányokban az „Alföld beduinjait” látja, a „festői nép” piktoraként elhíresült, Franciaországban sztárolt, arisztokrata Kunffy Lajos pedig a birtokán lakó helyi egzotikumot, a „főképpen nagy hajú, sötét arcbőrű, úgynevezett teknővájó cigányokat” festette meg. Mint naplójában is írta: „Nagyon festőinek találtam ezt a népet, amint […] a gyerekek meztelenül szaladgáltak, primitív ősi benyomást keltve”.

A külső tekintet uralmát a hetvenes években kibontakozó roma művészek törték meg (bár érdekes, hogy sokan megmaradtak olyan témáknál vagy etnográfiai szempontoknál – mint például a cigány Madonna vagy a pipás cigányasszony toposza –, amelyek ezen a kiállításon is felbukkannak). A roma művészet „szabadságharca” néhány évvel ezelőtt lezárult, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogy a magyar művészet néhány évtized alatt „lenyomta” az osztrák és német vonalat, és elfogadottá vált. Az új roma művészgeneráció előtt két lehetséges út áll; vagy származásukon „túllépve” igazodnak a nemzetközi kortárs diskurzushoz, vagy elfogadják, sőt büszkén vállalják a kritikai/aktivista szerepet; ahogy a Gallery8 „küldetése a roma test – és ezen belül a roma emberek – felszabadítása”.

A Nincs ártatlan kép című kiállításnak két konkrét előzménye van: a kétezres évek végén a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felkérésére készített és a metrókban elhelyezett Vágy-projekt és a 2010-ben a Bálint Házban bemutatott Cigány vagyok című kiállítás. Az előzőben a „vágymegosztók” – akik döntően az értelmiségi vagy a vállalkozói szférát (tehát nem a kétkezi munkásokat) képviselték – a populáris kultúra eszközeit felhasználva vallottak egyszerű, mindennapi vágyaikról, olyan, minden ember számára fontos értékekről, mint a család, a szeretet, a munka és a szabadság. Az utóbbi esetben a Terry Potoczna által készített fényképeken a szereplők viszont nem titkos álmaikat tárták elénk, hanem belehelyezkedtek a (nagyrészt nyugati) vizuális kultúra ikonikus képeibe: Margarita infánsnőként pózoltak vagy az idealizált női szépség bőrébe bújtak (Botticelli Vénusza). Ott a ki­sminkelt és Andi Sieto színházi jelmeztervező által kiválasztott, korhű kosztümökbe öltöztetett szerepjátékosok egy-egy festmény világába léptek be, itt Déri Miklós fotóportréinak alanyait Szakos Kriszta stylist és Kozári Zita sminkmester „készítette elő”. Az alanyok ismert roma értelmisé­giek – köztük Junghaus Tímea, a kiállítás kurátora, Balogh Rodrigó (képünkön), a Független Színház igazgatója, Daróczi Ágnes polgárjogi aktivista vagy Iulius Rostas, a Corvinus Egyetem oktatója –, akik „arra vállalkoztak, hogy életre keltenek néhány közismert roma sztereotípiát”. Így a kettős portrékon egyrészt önmagukat adják, másrészt egy tipizált képet mutatnak: „gettólakóként, gengszterként, a cigány maffiózó szeretőjeként, cigányzenészként, disznót vágó, barbár cigányként, jósnőként vagy cigány migráns szexmunkásként” pózolnak.

Ha az a cél, hogy lebontsuk a romákat érintő előítéletes képet, vagy hogy szembe menjünk azon tendenciákkal, amelyek a romákat a médiában a már megszokott sztereotípiákat erősítve ábrázolják, akkor a végeredmény elég kétséges. Mert bár érteni vélem a kurátor koncepcióját (a valóság és a társadalmi előítéletek, a tudás és projekciók közötti feszültség), a beállított fotók leginkább egy maszkabálnak, és nem a külső tekintet paródiájának (vagy kritikájának) tűnnek. Voltaképpen inkább túlgondoltak: nemes cél a sztereotípiák felerősítésével harcolni a sztereotípiák ellen. Bár ezt a csavart valószínűleg pont a célcsoport tagjai, a rasszisták nem értik meg.

Gallery8, Budapest VIII., Mátyás tér 13. Nyitva április 3-áig

Neked ajánljuk