Kiállítás

Cigánykodás

Nincs ártatlan kép

Képzőművészet

A roma test politikája című programsorozat első részeként realizálódó kiállítás elsősorban arra a gyakorlatra kíván reflektálni, amely a „beágyazódott idegengyűlölet és rasszista tendenciák”, valamint az ezt „újratermelő és újragerjesztő tömegmediális kulturális gyakorlatok” miatt a roma embereket „történelmileg konstruált, faji kategórián alapuló sztereotip kategóriákban látja, illetve láttatja”. Voltaképpen az ún. „külső tekintet” kritikájáról van szó – mielőtt rátérnénk magára a kiállításra, illetve megvizsgálnánk e kritika eredményességét, kicsit bővebben ki kell térni az előzményekre.

Az általánosítás (vagy a kategorizálás) maga nem az ördögtől való, hanem a tanulási folyamat része; nélküle képtelenek lennénk eligazodni a világban (ha mindent a maga egyediségében látnánk, akkor nem derülne fény az összefüggésekre). Persze ennek is vannak vadhajtásai. Hippo­lyte Taine például a germán „faj” tudatlanságával, iszákosságával, faragatlan bunkóságával szemben a termékeny, kifinomult és művelt olaszokat kedvelte. Az előítéletes általánosítás vezet a szte­reotípiákhoz és a kirekesztéshez.

A romaábrázolás toposzai a 19. században alakultak ki, hasonlóan a parasztok tematikus ábrázolásához: konzervatív képi nyelv, szentimentális máz, romantikus heroizmus. A huszadik század elején igen divatosak voltak a keleti, indai utazások: a kalandozókat az egzotikum iránti vágy hajtotta, a „primitív és ősi természetesség” felfedezése pedig egyben legitimálta a fehér civilizáció felsőbbrendűségét. Gauguin 1891-ben még a „nemes vadak” közé érkezett, s az is megszokott volt, hogy az állatkertekben Európán kívüli népcsoportokat mutogattak (a magyar millenniumi ünnepségre például szudáni és kongói törzsek 250 tagját „állították ki”). A Szolnokon tevékenykedő osztrák Pettenkoffent úgy jellemezték, mint aki a cigányokban az „Alföld beduinjait” látja, a „festői nép” piktoraként elhíresült, Franciaországban sztárolt, arisztokrata Kunffy Lajos pedig a birtokán lakó helyi egzotikumot, a „főképpen nagy hajú, sötét arcbőrű, úgynevezett teknővájó cigányokat” festette meg. Mint naplójában is írta: „Nagyon festőinek találtam ezt a népet, amint […] a gyerekek meztelenül szaladgáltak, primitív ősi benyomást keltve”.

A külső tekintet uralmát a hetvenes években kibontakozó roma művészek törték meg (bár érdekes, hogy sokan megmaradtak olyan témáknál vagy etnográfiai szempontoknál – mint például a cigány Madonna vagy a pipás cigányasszony toposza –, amelyek ezen a kiállításon is felbukkannak). A roma művészet „szabadságharca” néhány évvel ezelőtt lezárult, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogy a magyar művészet néhány évtized alatt „lenyomta” az osztrák és német vonalat, és elfogadottá vált. Az új roma művészgeneráció előtt két lehetséges út áll; vagy származásukon „túllépve” igazodnak a nemzetközi kortárs diskurzushoz, vagy elfogadják, sőt büszkén vállalják a kritikai/aktivista szerepet; ahogy a Gallery8 „küldetése a roma test – és ezen belül a roma emberek – felszabadítása”.

A Nincs ártatlan kép című kiállításnak két konkrét előzménye van: a kétezres évek végén a Szociális és Munkaügyi Minisztérium felkérésére készített és a metrókban elhelyezett Vágy-projekt és a 2010-ben a Bálint Házban bemutatott Cigány vagyok című kiállítás. Az előzőben a „vágymegosztók” – akik döntően az értelmiségi vagy a vállalkozói szférát (tehát nem a kétkezi munkásokat) képviselték – a populáris kultúra eszközeit felhasználva vallottak egyszerű, mindennapi vágyaikról, olyan, minden ember számára fontos értékekről, mint a család, a szeretet, a munka és a szabadság. Az utóbbi esetben a Terry Potoczna által készített fényképeken a szereplők viszont nem titkos álmaikat tárták elénk, hanem belehelyezkedtek a (nagyrészt nyugati) vizuális kultúra ikonikus képeibe: Margarita infánsnőként pózoltak vagy az idealizált női szépség bőrébe bújtak (Botticelli Vénusza). Ott a ki­sminkelt és Andi Sieto színházi jelmeztervező által kiválasztott, korhű kosztümökbe öltöztetett szerepjátékosok egy-egy festmény világába léptek be, itt Déri Miklós fotóportréinak alanyait Szakos Kriszta stylist és Kozári Zita sminkmester „készítette elő”. Az alanyok ismert roma értelmisé­giek – köztük Junghaus Tímea, a kiállítás kurátora, Balogh Rodrigó (képünkön), a Független Színház igazgatója, Daróczi Ágnes polgárjogi aktivista vagy Iulius Rostas, a Corvinus Egyetem oktatója –, akik „arra vállalkoztak, hogy életre keltenek néhány közismert roma sztereotípiát”. Így a kettős portrékon egyrészt önmagukat adják, másrészt egy tipizált képet mutatnak: „gettólakóként, gengszterként, a cigány maffiózó szeretőjeként, cigányzenészként, disznót vágó, barbár cigányként, jósnőként vagy cigány migráns szexmunkásként” pózolnak.

Ha az a cél, hogy lebontsuk a romákat érintő előítéletes képet, vagy hogy szembe menjünk azon tendenciákkal, amelyek a romákat a médiában a már megszokott sztereotípiákat erősítve ábrázolják, akkor a végeredmény elég kétséges. Mert bár érteni vélem a kurátor koncepcióját (a valóság és a társadalmi előítéletek, a tudás és projekciók közötti feszültség), a beállított fotók leginkább egy maszkabálnak, és nem a külső tekintet paródiájának (vagy kritikájának) tűnnek. Voltaképpen inkább túlgondoltak: nemes cél a sztereotípiák felerősítésével harcolni a sztereotípiák ellen. Bár ezt a csavart valószínűleg pont a célcsoport tagjai, a rasszisták nem értik meg.

Gallery8, Budapest VIII., Mátyás tér 13. Nyitva április 3-áig

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.