Bár az is lehet, hogy a harmincadik életévéhez közeledő fotóművész azért volt képes ilyen erős anyagot összeállítani, mert megfelelő magyarországi képzés híján (lévén, hogy itthon a képzőművészeti fotóhasználat oktatása még gyerekcipőben jár) Glasgow-ban végezte el felsőfokú tanulmányait. A skóciai tanulmányok egyrészt támogatták Bíró fotóhasználattal kapcsolatos, konceptuális elgondolásait, másrészt távolságot is teremtettek; külföldről nézve ugyanis sokkal feltűnőbbek azok az események, melyekbe mi egyre fáradó felháborodással, de mégis beletörődünk.
Ahhoz, hogy a Me-mo-art Galériában kiállított tizenkét művet értelmezzük, szükséges megemlíteni a fotográfia státuszával kapcsolatos gyakorlati/elméleti problémák egy halmazát. A fénykép a hétköznapi elképzelések szerint a valóság mása vagy a tökéleteshez közelítő leképezése – ezt szoktuk dokumentumértéknek nevezni. A fotó azonban nem par excellence tükör; ahogy az analóg korszakában is megváltoztatható volt (retusálás), úgy a digitális érában is manipulálható. A fotográfia egy nagyon csalóka médium; úgy játszik a virtualitás és a valóság, a hazugság és az igazság, a látszat és a „realitás” közt, hogy észre sem vesszük. Bíró korábban sok (ön)arcképet, portrét készített. Ekkor figyelt fel arra, hogy a fotó magánhasználatának egyik igen divatos alesete, a szelfizés jelensége gyakorlatilag átírja a valóságot – nem éljük meg az eseményeket, és nem is dokumentáljuk; az aktus maga elfedi, távoli ködbe burkolja az életet (lásd a mostani tunéziai merénylet után a netre felkerült szelfiket).
A kiállított, átlényegített portrékat tartalmazó anyag a 2014-es, a fotóművészek számára kiírt Pécsi József-ösztöndíj beszámolójára készült, és mind témájában, mind technikai megoldásaiban több síkon közelíthető meg. Az egyik kiindulópont személyes: „Tizenhárom éves lehettem, amikor nyáron a kertünkben egy szolgálaton kívüli, civil ruhás rendőr rám és a szomszéd lányra fogta a szolgálati fegyverét. A labdánkat akartuk visszakérni tőle, amit az udvaron hagytunk, amíg felmentünk inni. Ő úgy gondolta, hogy az övé, mert ő találta. Aznap a férfi többtől fosztott meg, mint egy labda. Nem szeretem a rendőröket, nem bízom bennük.” A mindenkori hatalom egyik öklének, a rendőri erőszakszervezetnek a szeretete vagy utálata, vagy épp a megértéssel párosuló ellenérzése személyiségfüggő; nekem például a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha megállítanak a rendőrök. Ráadásul a fotografált képmások tipizálását éppen a rendfenntartó erők vezették be; elválasztva a jót és a rosszat, a hőst és a gonoszt/bűnözőt egymástól. Viszont ha a törvény embereinek nincs, mert például a sajtófotókon kitakarják az arcukat, akkor nem mások, mint fel- és kicserélhető eszközök, uniformisba öltöztetett, üres bábok.
Bíró fotósorozata éppen az ürességen, a személyiség kivonásán alapul. Első lépésben a neten elérhető rendőrportrékat lúgozta ki (megtartva a haj- és szőrszálakat, vagy a megcsonkolt szemüveg szárát), majd a fényérzékeny nyersanyagokat áttranszponálta egy képernyőre; a kiállításon látható fotók ezekről a tévéképernyőkön megjelenő képekről készültek. A több lépésben elvégzett átalakítás (mediális váltás) nyomán a munkák egyszerre esnek szét pixelekre és lesznek élesek. Ráadásul az utólagos képkorrekció nem mindenre terjed ki; a hangsúlyossá tett állak alatt mintha mindegyik arctalan személynek ugyanolyan (szőrös) nyaka lenne, néha elcsúszik a kép, sőt több esetben láthatóvá válik a „képkocka” (a fénykép szélein megjelenő technikai paraméterek). De ez még nem minden.
A (többek közt) szöveg és kép felcserélhetőségével/behelyettesítésével operáló konceptuális művészet hatására létrejött művek szó szerinti olvashatóságában a szöveg az irányadó: a képnézetet az határozza meg, hogy a voltaképp vakon rágépelt szavak vagy szótöredékek miként olvashatók (ennek megfelelően három munka is „fejjel lefelé”, azaz a képnézési megszokást felülírva látható). S bár létezhet a verbalitás minden elemét nélkülöző gondolat, és olyan kép (fotó vagy festmény), amelynek létrejöttét nem egy kifundált ötlet, hanem valamiféle belső ösztön vagy látás vezérli, a nyugati (és ezen belül persze még hangsúlyosabban a magyar) kultúra szövegközpontú. A fotókon megjelenő szövegek (amelyek egyben a képek címeként is funkcionálnak) egyrészt egy belső utalásrendszer részei (csonkolt vagy teljes formában szerepelnek a Pécsi József-ösztöndíj kurátorainak nevei, továbbá barátoknak „ajánlott” munkák), másrészt általános síkon mozognak (Man, Woman, Me). Harmadrészt összemossák a bűntelen és bűnös határát (Heroe, Criminal).
A szöveg mint a testre írt nyom vagy megbélyegzés (elkülönítés) eszköze az emberi civilizáció egyik legrégebbi hagyománya. A most ránk oktrojált rendet sok (akár radikális) módon lehet megtörni, egy művésztől az is elég, ha visszavág – és megbélyegzi a megbélyegzőket.
Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia u. 6., nyitva: augusztus 8-ig
