Kiállítás

Arctalan hatalom

Bíró Eszter: Policy

Képzőművészet

A fiatalság (mint szokták volt mondani) nem erény, hanem állapot; de a tehetség kortól független.

Bár az is lehet, hogy a harmincadik életévéhez közeledő fotóművész azért volt képes ilyen erős anyagot összeállítani, mert megfelelő magyarországi képzés híján (lévén, hogy itthon a képzőművészeti fotóhasználat oktatása még gyerekcipőben jár) Glasgow-ban végezte el felsőfokú tanulmányait. A skóciai tanulmányok egyrészt támogatták Bíró fotóhasználattal kapcsolatos, konceptuális elgondolásait, másrészt távolságot is teremtettek; külföldről nézve ugyanis sokkal feltűnőbbek azok az események, melyekbe mi egyre fáradó felháborodással, de mégis beletörődünk.

Ahhoz, hogy a Me-mo-art Galériában kiállított tizenkét művet értelmezzük, szükséges megemlíteni a fotográfia státuszával kapcsolatos gyakorlati/elméleti problémák egy halmazát. A fénykép a hétköznapi elképzelések szerint a valóság mása vagy a tökéleteshez közelítő leképezése – ezt szoktuk dokumentum­értéknek nevezni. A fotó azonban nem par excellence tükör; ahogy az analóg korszakában is megváltoztatható volt (retusálás), úgy a digitális érában is manipulálható. A fotográfia egy nagyon csalóka médium; úgy játszik a virtualitás és a valóság, a hazugság és az igazság, a látszat és a „realitás” közt, hogy észre sem vesszük. Bíró korábban sok (ön)arcképet, portrét készített. Ekkor figyelt fel arra, hogy a fotó magánhasználatának egyik igen divatos alesete, a szelfizés jelensége gyakorlatilag átírja a valóságot – nem éljük meg az eseményeket, és nem is dokumentáljuk; az aktus maga elfedi, távoli ködbe burkolja az életet (lásd a mostani tunéziai merénylet után a netre felkerült szelfiket).

A kiállított, átlényegített portrékat tartalmazó anyag a 2014-es, a fotóművészek számára kiírt Pécsi József-ösztöndíj beszámolójára készült, és mind témájában, mind technikai megoldásaiban több síkon közelíthető meg. Az egyik kiindulópont személyes: „Tizenhárom éves lehettem, amikor nyáron a kertünkben egy szolgálaton kívüli, civil ruhás rendőr rám és a szomszéd lányra fogta a szolgálati fegyverét. A labdánkat akartuk visszakérni tőle, amit az udvaron hagytunk, amíg felmentünk inni. Ő úgy gondolta, hogy az övé, mert ő találta. Aznap a férfi többtől fosztott meg, mint egy labda. Nem szeretem a rendőröket, nem bízom bennük.” A mindenkori hatalom egyik öklének, a rendőri erőszakszervezetnek a szeretete vagy utálata, vagy épp a megértéssel párosuló ellenérzése személyiségfüggő; nekem például a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha megállítanak a rendőrök. Ráadásul a fotografált képmások tipizálását éppen a rendfenntartó erők vezették be; elválasztva a jót és a rosszat, a hőst és a gonoszt/bűnözőt egymástól. Viszont ha a törvény embereinek nincs, mert például a sajtófotókon kitakarják az arcukat, akkor nem mások, mint fel- és kicserélhető eszközök, uniformisba öltöztetett, üres bábok.

Bíró fotósorozata éppen az ürességen, a személyiség kivonásán alapul. Első lépésben a neten elérhető rendőrportrékat lúgozta ki (megtartva a haj- és szőrszálakat, vagy a megcsonkolt szemüveg szárát), majd a fényérzékeny nyersanyagokat áttranszponálta egy kép­ernyőre; a kiállításon látható fotók ezekről a tévéképernyőkön megjelenő képekről készültek. A több lépésben elvégzett átalakítás (mediális váltás) nyomán a munkák egyszerre esnek szét pixelekre és lesznek élesek. Ráadásul az utólagos képkorrekció nem mindenre terjed ki; a hangsúlyossá tett állak alatt mintha mindegyik arctalan személynek ugyanolyan (szőrös) nyaka lenne, néha elcsúszik a kép, sőt több esetben láthatóvá válik a „képkocka” (a fénykép szélein megjelenő technikai paraméterek). De ez még nem minden.

A (többek közt) szöveg és kép felcserélhetőségével/behelyettesítésével operáló koncep­tuális művészet hatására létrejött művek szó szerinti olvashatóságában a szöveg az irány­adó: a képnézetet az határozza meg, hogy a voltaképp vakon rágépelt szavak vagy szótöredékek miként olvashatók (ennek megfelelően három munka is „fejjel lefelé”, azaz a képnézési megszokást felülírva látható). S bár létezhet a verbalitás minden elemét nélkülöző gondolat, és olyan kép (fotó vagy festmény), amelynek létrejöttét nem egy kifundált ötlet, hanem valamiféle belső ösztön vagy látás vezérli, a nyugati (és ezen belül persze még hangsúlyosabban a magyar) kultúra szövegközpontú. A fotókon megjelenő szövegek (amelyek egyben a képek címeként is funkcionálnak) egyrészt egy belső utalásrendszer részei (csonkolt vagy teljes formában szerepelnek a Pécsi József-ösztöndíj kurátorainak nevei, továbbá barátoknak „ajánlott” munkák), másrészt általános síkon mozognak (Man, Woman, Me). Harmadrészt összemossák a bűntelen és bűnös határát (Heroe, Criminal).

A szöveg mint a testre írt nyom vagy megbélyegzés (elkülönítés) eszköze az emberi civilizáció egyik legrégebbi hagyománya. A most ránk oktrojált rendet sok (akár radikális) módon lehet megtörni, egy művésztől az is elég, ha visszavág – és megbélyegzi a megbélyegzőket.

Me-mo-art Galéria, Bp. XIII., Pannónia u. 6., nyitva: augusztus 8-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.