Dékei Kriszta

Egy elterjedt tévképzet szerint az orosz művészet az a vad világ, ahol lépten-nyomon botrányokat kavaró művészekbe, esetleg büntetőtábori ítéletükre váró művészettörténészekbe (jelesül Andrej Jerofejevbe) lehet botlani, s minden bokor mögül a képzőművészet egy-egy fenegyereke leselkedik ránk. Ebbe a csoportba sorolódik a Magyarországon már többször is kiállító Blue Noses csoport, azaz Viacheslav Mizin és Alexander Shaburov, akik most mint kurátorok jegyzik a Knoll Galériában megtekinthető, körülbelül egyórás videóválogatást.

Arasse Magyarországon korábban megjelent, igaz, időrendben későbbi Festménytörténetek című könyve egy rádiós beszélgetés - így egy kötött forma - szerkesztett változata volt, de már ott is meglephette az olvasót a szerző üdítően egyedi és színes hangja, szokatlan látásmódja. A Festménytalányokban - amelyet még életében publikált - Arasse jóval bonyolultabb, sokrétűbb és játékosabb utazásra csábítja olvasóit. Dékei Kriszta

Éppen harminc éve, 1980. június 3-án tért vissza a világűrből a Szojuz-35 fedélzetén Farkas Bertalan. A Boulevard és Brezsnyev (B&B) Galériában látható kiállítást akár tekinthetnénk évfordulós tisztelgésnek, már csak azért is, mert egy molinóra festett képen maga az első magyar űrhajós és társa, Valerij Kubaszov is megjelenik - igaz, a galériát reklámozva. Maga a cím azonban elsősorban a B&B Galéria 2006-ban induló történetének legújabb fejezetére utal, egy olyan akcióra, melynek során a galéria művészei és támogatói május elsején önkényesen birtokba vettek egy, a Király és a Kisdiófa utca sarkán évek óta üresen álló üzlethelyiséget.

Egy szakkönyv címe általában támpontokat ad reménybeli olvasójának, ebben az esetben azonban a szerzőként megjelölt Wehner Tibor és a szikár cím kapcsolata megtévesztő; nem az elmúlt több mint hatvan év szobrászatát körüljáró/feldolgozó, akár korábbi írásokat egybemontírozó tanulmánykötettel, s nem is saját kutatáson alapuló, új szempontokat felvillantó, esetleg hiánypótló művészettörténeti munkával állunk szemben, hanem olyan különleges eleggyel, amely egy szubjektív bevezető tanulmányból és nagyrészt máshol is hozzáférhető dokumentációs bázisok (lexikon-szócikkek, kiállításjegyzékek) összekapcsolásából alakult ki.

Nem gyakran, de azért előfordul, hogy kortárs képzőművészeti alkotások nem művészi indíttatásból készült tárgyakkal/művekkel kerülnek egy kiállítótérbe (intermediális alkotások tudománytörténeti rekvizitumokkal, futball tematikájú munkák Puskás Öcsi hagyatékával, kör alakú festmények muzeális lövészegyleti táblákkal). Az egymás mellé helyezés célja sokféle lehet - az árukapcsolástól, azaz a kortárs művészet iránt kevéssé fogékony nézők bevonásától kezdve a művészek inspirálásán keresztül egészen a kurátori különcség demonstrálásáig -, a Csepel Galériában látható kiállítás esetében ez talán a személyes motívumok kiemelése, az egyszerű használati tárgyra vagy a műalkotásra rárakódó gondolatok, emlékek, események kidomborítása volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kiállítás alcíméhez valamilyen módon még a kortárs művészek is viszonyultak, pedig ez eredetileg a bárki számára nyitott, úgynevezett emléktörténeti pályázat címe volt.

A dán művészeti ágak közül mindenképpen a filmé az elsőség. Ha azonban a Ludwig Múzeum kiállítását a sikermozik felől nézzük - gondoljunk csak Lars von Trier egyetlen dogmás Dogma-filmjére (Idióták), Anders Thomas Jensen szarkasztikus humorú munkáira (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója) vagy Lone Scherfig emberi történeteire (Wilbur öngyilkos akar lenni, Olasz nyelv kezdőknek) -, csalódni fogunk. A kedvelt abszurd irónia, a váratlan meglepetések helyett hideg, távolságtartó, néhol üres világokkal találkozhatunk, konfrontáció helyett felmutatással, provokatív kérdésfelvetések híján a témák óvatos körüljárásával.

Már réges-régen elmúlt az az idő, amikor a művészetet az önmagáért való szépséggel vagy a tradicionális műfajokkal (festészet, szobrászat) azonosíthattuk. A mai művész sokszor kutató, s egyik "feladata" a társadalmi igazságtalanságok vagy a rendszerváltás veszteseinek számbavétele, a piaci viszonyok kritikája, a múlt feltárása, és mindezek szembesítése a befogadókkal. A kiállításaival leginkább a kapitalizmus és a globalizáció visszásságait körüljáró budapesti Trafó Galériában és a fennmaradásáért küzdő dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA) egy nemzetközi projekt keretében most olyan munkákat láthatunk, melyek az európai szövetkezetek működésére fókuszálnak.

Tizenhárom évvel ezelőtt egy Romániában született magyar fiatalember az angliai Hull városában telefonon vagy az utcán arra kért helyi, számára ismeretlen lakosokat, hogy öt percet eltölthessen otthonukban, s a házigazdák javaslatait követve elvégezhessen egy teljesen hétköznapi cselekedetet (hűtőmágnest rendezett, számítógépen játszott, gitározott, almát eszegetett), amit maguk az ott lakók rögzítettek videokamerával. Az Otthon az idegenben (I'm Home when I'm Not) című munka kétségkívül a legfigyelemreméltóbb a Pixel Galériában bemutatott, mind műfajilag, mind témáiban igen változatos videók közül, s megvan az az előnye is, hogy különösebb nehézség nélkül befogadható.

Nagy Lajos 1360 körül, uralkodásának teljében megbízta Kálti Márkot a magyarok "régi és legújabb cselekedeteinek" összefoglalásával - e reprezentatív kiadvánnyal is bizonyítva uralmának legitimitását. A kódex, amelyet ma Képes Krónika néven ismerünk, nemcsak történelmi forrás, hanem sajátos képgyűjtemény is, köszönhetően (feltehetően) Hertul fia Miklósnak, aki száznegyvenhét miniatúrával díszítette lapjait. Egy magyar (Anjou) király által megrendelt, magyar szerző által latinul írt, olasz származású festő által díszített és sokáig Magyarországon őrzött munka - szinte minden megvan ahhoz, hogy a mű beletartozzon a magyar művészet történetébe. A Corvina kiadványa nem tisztázza ugyan, hogy milyen szempontok szerint kerülhet valamely alkotás e halmazba, de azért - korszakoktól függően - viszonylag biztosra mehetünk. A konszenzuális magyar kultúrtörténetbe beletartoznak például Giovanni Dalmata visegrádi reneszánsz szobrai, Maulbertsch sok magyar településen megtalálható késő barokk freskói, a könyvben Gannevalként szereplő, de a köztudatban Isodore Canevaleként ismert építész újító formanyelvű váci székesegyháza vagy László Fülöp és Bogdány Jakab festők, akik szinte kizárólag külföldön dolgoztak, és bármily meglepő, a német származású Franz Xavier Messerschmidt pozsonyi magányában készített, paranoiás rohamait "tükröző" groteszk karakterfejei is.

Hét évvel ezelőtt, egy januári napon Elekes egy szétszakadt festményt talált az utcán - látszólag innen indul a cím írásmódja szerint "feltunningolt", "megjavított" képek története. A talált tárgy restaurálása után sajátos párbeszédbe kezdett a művésszel, az Elekes által "alanynak" nevezett mű megszólalt. Kérésének engedve a művész belefestett a festménybe, megtartva és egyben fel is számolva az eredeti kép jelentésmezőit. A javítás/teremtés impulzusa olyan erős volt, hogy ettől kezdve buzgón vadászott giccsesnek, naivnak vagy dilettánsnak tekintett, a magas művészetből száműzött, olykor a végső stádiumban lévő, roncsolt képekre, vásárolt ócskapiacon és zsibvásáron, aluljáróban és kapualjban, szegényektől, hajléktalanoktól. No nem mindent, csak ami két szabálynak megfelelt: a gyenge minőségű munka nem lehet jellegtelen vagy unalmas, s legyen benne valami többlet (hiány, titok), amelyhez kapcsolódni lehet. Elekes nem kisajátít, nem nézi le e képek rég halott készítőit, megértő és türelmes, megvárja, míg a mű feltárulkozik önnön pőreségében, és szinte helyesli, hogy kiigazítsák, intellektuálisan elmélyítsék banális szemantikai mezőit. Ha ez megtörténik, rákerülhet a "restauráló hivatalnok" jele is: a művész irodai bélyegzőjével rápecsételi a festmény egyik felső sarkára az újraértelmezés pontos dátumát és saját nevét.

A tavalyi év rendezvényei, konferenciái, kiállításai a rendszerváltás köré csoportosultak - ebbe a sorba illeszkedik, ugyan kicsit megkésve, a LuMu tárlata is. Az 1989 és 2009 között készült közép- és kelet-európai videomunkák az elnagyoltan csak szovjet blokként titulált térség problémáival foglalkoznak, azokkal a vékony szálakkal, amelyek az agyonhallgatott és kibeszéletlen múltat kötik össze a jelennel, a radikálisan megváltozott, sokszor frusztráló társadalmi-politikai környezettel.

A rendszerváltás után és az Európai Unió hathatós segítségével Magyarország is nekiláthatott, hogy újjáélessze lokális és regionális kulturális gyökereit. Mindenkinek érdeke volt, hogy a kötelező május elsejei felvonulások vagy bazári szórakozássá züllesztett búcsúk helyébe olyan vélt vagy valós hagyományokon alapuló ünnepi események szerveződjenek, melyek egyszerre alkalmasak a szórakozásra és a lokálpatriotizmus erősítésére. Akadnak települések, amelyeknek nem nehéz a helyzetük - Budafok a pezsgőt, Vecsés a káposztát, Makó a hagymát, Szeged a paprikát állította fesztiváljának középpontjába -, mások inkább a kuriozitásra hajtanak (Tekenye a pogácsára, Rácalmás a tökre, Siófok a tojásra), s a nagy nekibuzdulásban az is megesik, hogy Budapest régóta urbanizálódott XVIII. kerületében megünneplik a Krepuska Géza szüreti fesztivált. A fantáziátlanabbaknak marad a pálinka-, mangalica- vagy borfesztivál, illetve olyan hibrid képződmények prezentálása, mint például az "pusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban a honfoglalás kori haditornával és jószágetetéssel egybekötött Pünkösdölő.