Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.