Egy elterjedt tévképzet szerint az orosz művészet az a vad világ, ahol lépten-nyomon botrányokat kavaró művészekbe, esetleg büntetőtábori ítéletükre váró művészettörténészekbe (jelesül Andrej Jerofejevbe) lehet botlani, s minden bokor mögül a képzőművészet egy-egy fenegyereke leselkedik ránk. Ebbe a csoportba sorolódik a Magyarországon már többször is kiállító Blue Noses csoport, azaz Viacheslav Mizin és Alexander Shaburov, akik most mint kurátorok jegyzik a Knoll Galériában megtekinthető, körülbelül egyórás videóválogatást.
A kissé zavaros tematikus blokkokra osztott anyag szándéka szerint olyan áttekintés kíván lenni, melyben azokat a lépcsőfokokat követhetjük nyomon, amelyeken keresztül a képzett és autodidakta művészek újratanulták és felfedezték a korai filmművészet, majd a hetvenes évektől elterjedt új médiatípusok és műfajok látásmódjait és technikáit. A néhol szórakoztató, néhol unalmas és alig-alig botrányos filmek egy része mindenféle filmes/művészettörténeti háttértudás nélkül is befogadható. Ilyen például Ksenia Peretruhina kevesebb mint egyperces pszeudoreklámfilmje, melyben a csábos tekintetű, ajkait csücsörítő művésznő egy hamburgert forgat a kezében, majd érzékien a szájába tömi az időközben papírrá változott junk foodot. De hasonlóan egyértelmű Victoria Begalskaya (más források szerint Vika Begalska*) Így! című munkája, melyben egy pravoszláv körmenet, egy Juscsenkót éltető nagygyűlés és egy koitáló pár képei montírozódnak egymásra. S voltaképpen Alexey (Alex, Alexi) Buldakov animációja sem több játékos gegnél: a rövidfilmen El Lissitsky egy-egy képének motívumai rángatóznak egy pornófilm hangeffektusaira.
A legrégebbi képi hagyományhoz kétségkívül az 1998 óta együtt dolgozó Marnia Belova- Alexei Politov páros nyúl vissza. Míg korábbi képeiken az árnyékszínházat a művészettörténet híres munkáinak (például Rembrandt egyik önarcképének) újrafogalmazására használták fel, most eldönthetetlen, hogy az állóképek mozgatásával létrejött szekvenciafilmjüknek mi a voltaképpeni "üzenete" (már azon túl, hogy a mozgófilm alapja is a fotó), hogy mi a kapcsolat a nyuszifüles ökölvívók, a táncoló hölgyek vagy az evező férfiak árnyékképei között.
A bemutatott filmek között több remake is található. Aristarh Chernushov (Chernyshev) és Vladislav Efimov a Terminátorhoz nyúl vissza, csak épp itt a gyilkolászó robotok svábbogárnyi méretűre zsugorodnak és szétroppantják őket a szereplők - egészen addig, míg őket is össze nem lapítja egy óriási gépezet. Látható egy King-Kong-parafrázis is, melyben az emberméretű szörny mindössze azzal véteti észre magát, hogy mértéktelenül vedel és összeverekszik egy járókelővel (Sergey Bratkov). Az orosz művészet legérdekesebb alakja a némafilmek technikáját és szereplőinek gesztusait kitűnően imitáló Vlad Mamyshev-Monroe. Egyik filmjében a régi Oroszország archetipikus alakjait vonultatja fel (köztük például a burjánzó arcszőrzetű, Tolsztoj típusú patriarchát), a másikban egészen egy Magyarországon is játszott tévésorozathoz, a Tavasz tizenhét pillanatához fordul, ahhoz a jelenethez, melyben Stirlitz egy kávézóban megpillantja rég nem látott kedvesét; a némaszínész itt egyszerre játssza a vadul cigarettázó és szenvedő kémet, illetve az elérzékenyülő hölgyet is. Csupa móka, kacagás és irónia a Blue Noses - korábban már Debrecenben is bemutatott - Harry Potter-átirata, melyben az idiótának tűnő Potter-utánzat varázspálcájával úgy oldja meg a világ problémáit, hogy egyetlen mozdulattal eltünteti az alkoholizmust vagy a prostitúciót a föld színéről. (Dmitryi Logutov filmjében pedig a bluebox technikával megoldott levitációt figyelhetjük meg.) A 2000 óta működő, képregényeket, magazinokat kiadó, erősen anarchista beütésű PG csoporttól - a nevükben rejlő két betűt különböző harcias jelmondatokra lehet "lefordítani" - itt két, inkább a nyolcvanas évek képi világát idéző videoklip látható. Az egyik hőse Ilja Muromec, az orosz folklór hazáját védelmező (akár sárkányfejeket is levagdosó) félistene, afféle "szláv Bud Spencer", aki most godzillaként gázol át a Moszkvát jelképező maketterdőn. S míg itt a szerzők által megidézett történeti alak azért a szlavofilek számára ismerős lehet, szinte reménytelen felfedni például Dmitry Gutov filmoperájának (Olvadás) történeti mélységeit - még akkor is, ha tudható, hogy a film egyik alapja a Tretyakov Képtárban található, azonos című, 1871-es Fedor Vasilev-festmény.
Könnyen lehetséges, hogy a bemutatott filmek egyike-másika mögött olyan, számunkra ismeretlen történeti/kultúrtörténeti szálak bújnak meg, melyeknek nem is sejthetjük a jelentéseit. Lehet, hogy ami könnyed, nyári szórakozásnak tűnik, az valójában súlyosan terhelt látlelet a mai orosz valóságról? Bár ezekért a láthatatlan láncon maguk után vonszolt tartalmakért ők biztos nem kerülnek börtönbe.
Knoll Galéria, Budapest VI., Liszt Ferenc tér 10. Nyitva: július 31-ig
* A nevek átírásában nem követtük sem a magyar - azaz a fonetikus -, sem az angol hagyományt. A fiatal orosz művészek elsősorban a nyugati piacra dolgoznak, így egyszerre több ("félreírt") néven is futhatnak - cirill betűs eredetik híján pedig nehéz eldönteni, hogy melyik is lehet az igazi.
