A dán művészeti ágak közül mindenképpen a filmé az elsőség. Ha azonban a Ludwig Múzeum kiállítását a sikermozik felől nézzük - gondoljunk csak Lars von Trier egyetlen dogmás Dogma-filmjére (Idióták), Anders Thomas Jensen szarkasztikus humorú munkáira (Ádám almái, Zöld hentesek, Gengszterek fogadója) vagy Lone Scherfig emberi történeteire (Wilbur öngyilkos akar lenni, Olasz nyelv kezdőknek) -, csalódni fogunk. A kedvelt abszurd irónia, a váratlan meglepetések helyett hideg, távolságtartó, néhol üres világokkal találkozhatunk, konfrontáció helyett felmutatással, provokatív kérdésfelvetések híján a témák óvatos körüljárásával.
A tárlat szándéka szerint a művészet és a társadalmi-politikai erők kapcsolatára fókuszál, kiemelve olyan jelenségeket, melyek egyaránt - bár különböző módon - érintik a két ország lakóit: az erősödő nacionalizmust, a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatos feszültségeket, a kisebbségek elnyomását, a neoliberális kapitalizmus térnyerését és persze a gazdasági válságot. Bár ha egy magyar nézőnek van elég türelme, hogy majd tíz percen keresztül végignézze, hogyan ég ki egy felgyújtott autó, akkor feltehetően nem egy három évvel ezelőtti koppenhágai eseményre gondol. A Superflex videója, továbbá Jens Haaning egyik, a dán közelmúlt eseményeit feldolgozó képeslapja az Európa legrégebbi foglalt házaként számon tartott ifjúsági ház kiürítésekor kitört zavargásokra reflektál. A közösségi házat - egyben az alternatív kultúra kultuszhelyét - egy erősen bigott keresztény felekezet vásárolta meg, a tiltakozó fiatalok pedig többek közt gyújtogatással fejezték ki nemtetszésüket. Magyarországról nézve mindenképpen szokatlan, hogy a majd hétszáz anarchista és baloldali őrizetbe vételével végződő zavargás mégiscsak elérte a célját, egy új ifjúsági ház felépítését. Haaning másik sorozata, a 33 lány a 9. oldalról már ismerősebb. Bizonyára Magyarországon is sok olyan fiatal lány van, akinek céljai között előkelő helyen szerepel, hogy meztelen/félmeztelen testét viszontlássa egy újságban. Az Ekstra Bladet kilencedik oldalán napról napra bemutatott, erotikusan pózoló szépségek (?) rövid interjúban vallanak arról, hogy melyik a szerintük legszexisebb testrészük, ki álmaik pasija, és miként is randevúznának vele (a pezsgő kötelező), továbbá - sajátos visszacsatolásként - arról, hogy mennyire tetszik nekik a napilap új dizájnja: giccses vágyak és kőkemény üzleti számítás keveredik itt a testkép/identitás kiárusításával. A műalkotás itt nem több, mint a kontextus megváltoztatása.
A kiállítás "arcát" Michael Elmgreen & Ingar Dragset műve adja. A páros nemcsak a nyugat-texasi sivatagban kiállított Prada butikjáról, azaz egy teljesen berendezett, de szoborként funkcionáló üzletről, hanem Berlinben a koncentrációs táborokban elpusztult homoszexuálisok emlékére felállított ferde betontömbjéről is ismert (az emlékműben futó film kétévente kicserélődik: két csókolózó férfit egy leszbikus pár követ, és viszont). Az Amikor egy ország szerelembe esik önmagával című fotójukon Dánia nemzeti szimbóluma, a kis hableány néz szembe saját tükörképével. Ne higgyük azonban, hogy itt egyszerűen a narcizmusról van szó, hiszen az "alkotás célzást rejt a növekvő nacionalizmus jelenségére".
A kiállításon több mű nem dán, hanem magyar vonatkozású. Tanja Nellemann Poulsen (Tanítsatok pár új trükköt a nacionalizmus nevű öreg pofának) a romagyilkosságok előzményeit járja körül, kissé didaktikus módon. A nyilvánosságot befolyásoló újságok kivágott fotóiból (kezet fogó politikusok, mutogató közszereplők) összeálló kis installáció és a magyarországi romák helyzetéről meginterjúvolt értelmiségi szereplők egymás mellé helyezése nyilvánvalóan a pártok/újságírók felelősségére utal, elkendőzve, hogy a rasszizmus megerősödését nem lehet csupán a manipulációval/nemtörődömséggel magyarázni. Tény azonban, hogy itt van a mindennapjainkban. Az egyik, nem baloldaliságáról híres napilap munkatársa kiállítási kritikának szánt írásában már a témafelvetésen is felháborodván egészen gyomorforgató mélységekig jutott el. ("Félve odébb libbenünk, mivel a képernyőn egyre több náci menetel kifelé a lejárt szavatosságú Mohácsi Viktória szájából." Persze mit várunk: a szerző a tárlatot nemes egyszerűséggel szellemi székrekedéshez hasonlítja.) Remélem, nem ez lesz a jövőben a kritikusi etalon.
A Bosch & Fjord csoport Szabad Zóna Budapest című projektje a budapesti közterek és magánterek közötti lehetséges határátlépésekre kérdez rá. Mi hiányzik a közterekről? Mit kellene engedélyezni vagy betiltani? A civil szervezetek és egyének által megválaszolt kérdések a falon sorakoznak, a kiállítótérben elhelyezett budapesti térkép-imitáción pedig az áhított tevékenység helyét jelző táblák: Csók zóna, Találkozási pont, Vigyázat, virágillat! stb. Néhány szellemes válasz mellett (legyenek közterületi hűtőszekrények, biciklipumpáló helyek) feltűnő, hogy itt egy korábbi munka átemelésével van dolgunk: számottevő magyarországi iszlám népesség híján nehéz értelmezni az Ima zóna táblát. Bár a táblák elvileg később kikerülhetnek az utcákra, ennél bátrabb volt a Téreltérítés csoport, amikor egy közparkban lévő ivókutat átalakított fürdőszobává (vö. Otthon zóna), vagy amikor kiegyenesített egy hullámos felszínű padot (lásd: Alvás zóna).
Tre Greenfort is aktualizálta Kaviár Bár című projektjét. Egy gipsz vizafej mellett az itteni zártkörű megnyitó képei láthatóak, amint a kiválasztottak kaviárt eszegetnek. A kihalófélben lévő viza mint a tokhalak óriása maga is kiváló és igen értékes kaviárforrás. Greenfort nem sokkol, de jobb, ha tudják: a kaviár akkor lesz a legfinomabb, ha a petefészket a még élő állatból kivágják. Pezsgőt ihatnak ezután is nyugodtan.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: május 30-ig
