Nagy Lajos 1360 körül, uralkodásának teljében megbízta Kálti Márkot a magyarok "régi és legújabb cselekedeteinek" összefoglalásával - e reprezentatív kiadvánnyal is bizonyítva uralmának legitimitását. A kódex, amelyet ma Képes Krónika néven ismerünk, nemcsak történelmi forrás, hanem sajátos képgyűjtemény is, köszönhetően (feltehetően) Hertul fia Miklósnak, aki száznegyvenhét miniatúrával díszítette lapjait. Egy magyar (Anjou) király által megrendelt, magyar szerző által latinul írt, olasz származású festő által díszített és sokáig Magyarországon őrzött munka - szinte minden megvan ahhoz, hogy a mű beletartozzon a magyar művészet történetébe. A Corvina kiadványa nem tisztázza ugyan, hogy milyen szempontok szerint kerülhet valamely alkotás e halmazba, de azért - korszakoktól függően - viszonylag biztosra mehetünk. A konszenzuális magyar kultúrtörténetbe beletartoznak például Giovanni Dalmata visegrádi reneszánsz szobrai, Maulbertsch sok magyar településen megtalálható késő barokk freskói, a könyvben Gannevalként szereplő, de a köztudatban Isodore Canevaleként ismert építész újító formanyelvű váci székesegyháza vagy László Fülöp és Bogdány Jakab festők, akik szinte kizárólag külföldön dolgoztak, és bármily meglepő, a német származású Franz Xavier Messerschmidt pozsonyi magányában készített, paranoiás rohamait "tükröző" groteszk karakterfejei is.
A szerzők - egyetlen kivételtől eltekintve - lényegében nem térnek el a szokásos, magyar művészetet tárgyaló összefoglalók kategóriáitól, és még ha bele is építik a leírásukba az újabb kutatások eredményeit, nem lépnek fel egy új művészettörténet megteremtésének igényével. A könyv "mássága" azzal magyarázható, hogy szerkezetében követi a Corvina által eddig kiadott, olasz nyelvből fordított kötetek jellegzetességeit. Ide tartozik a bőséges, talán a szövegeknél is több helyet elfoglaló képanyag - több mint négyszáz, sok esetben egész oldalas reprodukcióról van szó -, illetve az egyes jelenségeket (például a magyar koronázási jelvényeket, a török építészetet vagy a huszadik századi plakátot) alaposabban körüljáró Fókuszban című fejezet, és a konkrét művekre koncentráló Műelemzés "rovat". A formai kötöttségnek jó és rossz hozadéka egyaránt lehet. Jó, mert rákényszeríti az adott szerzőt, hogy a legfontosabb emlékeket/műveket emelje ki - vagy inkább azokat, amelyek "jól mutatnak" a képes albumban -, hátránya lehet viszont, hogy túl nagy teret hagy a szubjektív értékítéletnek. Ez leginkább az 1950 után készült műveket bemutató résznél érződik, amelyben a szerző fittyet hány a szakmai diskurzusnak, az időrendben egymásra következő művészeti jelenségéket leíró, általánosan elfogadott fogalmaknak (nincs neoavantgárd, új szenzibilitás, láthatóan nem jelent meg a kilencvenes években egy új nemzedék), így írása leginkább lírai vallomásnak tekinthető. (Bár kétségtelen erénye, hogy a szokásosnál jóval bővebben tér ki a nőművészetre, és nem Budapest-központú.)
Sajnos Keserü Katalin tanulmányában több hibát is találhatunk. Miközben megjegyzi, hogy történelmünk (s benne az utóbbi húsz év) emlékezettörténeti feldolgozása, a "különböző érdekek tudatos egyeztetése" igencsak hiányos, mintha elfeledkezne arról, hogy bizonyos tények azért megmásíthatatlanok. "A szovjet csapatok kivonulása [...] a plakáton hagyott maradandó nyomot (Orosz István: Tovarisi konyec!, 1990)"- írja, mintegy felülemelkedve azon, hogy az említett plakát már utcára kerülését követően, mégpedig 1989-ben lett az MDF választási kampányának emblematikus darabja, arról nem is beszélve, hogy a szovjet csapatok 1991-ben hagyták el Magyarországot. S talán nem kellene ragaszkodni ahhoz a már évek óta megcáfolt vélekedéshez, hogy az első magyar happeninget (Az ebéd. In memoriam Batu kán) Erdély Miklósnál rendezték meg (helyes válasz: Szenes Istvánnál). Ebben a részben hemzsegnek a vesszőhibák, a feleslegesen túlbonyolított mondatok, ami egy műveltebb, érdeklődő rétegnek írt könyvben különösen idegesítő.
Az ismeretterjesztés "nyelvezete" nem könnyű, de a szerzők többségétől olvasmányos, szakmailag is jól megírt tanulmányok olvashatók (a legtökéletesebben ez Jernyei Kiss Jánosnak sikerült). Épp ezért bosszantó (hol volt a szerkesztő?) ilyet olvasni Szent László legendájának leírásakor: "A szent birokra kel, miközben a leány megsebzi a kun inát, majd levágja a fejét" (nem, nem a lány!), és bármilyen láttató is, kicsit csiszolni kellett volna olyasféle kitételeket, mint amilyen Nagy Sándorról, a gödöllői művésztelep vezetőjéről olvasható: "egyszerű ruházata, hosszú haja, szakálla pedig szándékosan a prófétai megjelenés külsőségei voltak".
Új elem az eddigi áttekintésekhez képest a romák beemelése, hiszen ez a XIX. században a "magyar festészet egyik legsajátosabb tematikai vonulatának" tekinthető, olyannyira, hogy a legelső magyar életképen (Barabás Miklós, 1843) egy utazó cigány családot láthatunk. Nem annyira új, de kevésbé ismert jelenség a tizenhetedik századi festett ravatalképek műfaja, melyeken a portrék és a figurális síremlékek jellegzetességei különös, többféle térábrázolással ötvöződnek. Már amennyiben láthatóak: a képszerkesztő, Sebastian Stachowski ugyanis valamilyen ismeretlen okból lenyirbálta az összes kétoldalas kép széleit. A műalkotás autonómiája semmi? Vajon mit szólnának az ilyen Képes Krónikához a festegető Hertul-fik utódai?
Corvina Kiadó, 2009, 400 oldal, 10 000 Ft
