Egy szakkönyv címe általában támpontokat ad reménybeli olvasójának, ebben az esetben azonban a szerzőként megjelölt Wehner Tibor és a szikár cím kapcsolata megtévesztő; nem az elmúlt több mint hatvan év szobrászatát körüljáró/feldolgozó, akár korábbi írásokat egybemontírozó tanulmánykötettel, s nem is saját kutatáson alapuló, új szempontokat felvillantó, esetleg hiánypótló művészettörténeti munkával állunk szemben, hanem olyan különleges eleggyel, amely egy szubjektív bevezető tanulmányból és nagyrészt máshol is hozzáférhető dokumentációs bázisok (lexikon-szócikkek, kiállításjegyzékek) összekapcsolásából alakult ki.
Már Wehner kevesebb mint harmincoldalas bevezető írása is több, a beszédmódban, a feldolgozott téma nagyságában vagy az elemzés mélységében eltérő fejezetre oszlik, mintha maga a szerző sem tudta volna eldönteni, hogy az olvasmányos ismeretterjesztés szempontjainak vagy az elemző történészi beszédmódnak akarjon megfelelni, s hogy stílusa inkább a leíráshoz vagy a vitriolos művészetkritikához álljon közelebb. Ezért aztán mindegyikből kapunk egy keveset.
A Térmetszetek címmel jelölt bevezető először egy divatos és sokakat érdeklő (bár ezért eléggé ismert) témával, a szoboreltüntetések mechanizmusával foglalkozik, beleértve a spontán megmozdulásokat (a Sztálin-szobor ledöntése), a felülről vezérelt hatalmi reprezentáció ismertebb eseteit (például a Szabadság téri irredenta szoborcsoport és az országzászló "lecserélése" a szovjet hősi emlékműre), továbbá a rendszer önmozgásából adódó "túlkapásokat" (például a műcsarnokbeli BBS-kiállításon is bemutatott, Szalai Györgyi és Vitézy László által jegyzett Leleplezés című filmben feldolgozott dombóvári "Jancsi"-szobor kálváriáját vagy Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdejének erőszakos elpusztítását). Kitér az ideológiailag tarthatatlan szobrok eltávolítására (s így a kommunista hősöket egyetlen térben összegyűjtő szoborparkok létrejöttére), és számos esetet hoz fel az újrahasznosítások és átnevezések gyakorlatára (így válhat egy felszabadulási emlékmű női mellékalakjából Flóra), a fémhulladék-gyűjtők és az ingatlanbefektetők által gyakorolt rongálásra és pusztításra (előbbire a városligeti mellszobrok folyamatos fluktuációja, utóbbira a kecskeméti postaépület homlokzatáról lebontott, hulladékként megsemmisített murális kompozíció a példa). A szobrok felállításáról egészen 1991-ig a Képző- és Iparművészeti Lektorátus döntött - legalábbis a politikailag semleges köztéri objektumoknál, a többit a pártvezetés rendelte meg -, melynek mára csak a szakmai véleményezési joga maradt meg, így nem meglepő, hogy esztétikai szempontok helyett a döntési pozícióban lévő önkormányzati tagok ízlése alakítja a köztér képét - amit a szerző, teljes joggal, nehezményez. Bár Wehner nyelvezete néhol magyartalan (az "állítani akaró létrehozó" vagy "a tervet minősítő elmarasztaló szakvélemény" szófordulatok eléggé recsegnek), ironikus kritikáját igazi felüdülés olvasni. Találóak a megjegyzései az édeskés kortévesztésről, a "vérbő anakronizmusról" (a győri Pálffy-Schwarzenberg-emlékmű), a rossz térbeli elhelyezésről (a Gellért-hegyi sétaúton elsőként szembeötlő "millenniumi lósegg", Kő Pál Szent István-szobrának hátsó fele), a "szobrászat mesterségbeli szabályait nagyvonalúan megcáfoló portréról" (Kligl Sándor Kovács Béla-szobra a budapesti Kossuth téren), a közösség által elutasított emlékműről (a zalaegerszegi szlengben csak Batmanként emlegetett Szent István-szobor), a "cuki zsánerszobrokról" (Vigadó tér, kutyás lány) a Nemzeti Színház körüli Színész-Pantheon "panoptikumszerű bábukavalkádjáról". Az utolsó fejezetben a különböző alkotótelepek történetét ismerteti, kiemelve a "szobrászat" határainak teljes fellazulását, ezzel indirekt módon előre is vetítve a lexikonrészben szereplő művészek kiválasztásának szempontjait.
A Wehner által körülbelül háromezer alkotóra saccolt mezőnyből a könyvben csupán ennek hatoda szerepel: akadnak köztük a szobrászat szorosan vett területével foglalkozók (kisplasztika, éremművészet, monumentális szobrászat, installáció) és a határterületekről érkező, plasztikai szemlélettel dolgozó művészek is (textilesek, keramikusok, üveg-, papír- és festőművészek, intermediális alkotók). A rostálás szempontjairól csak egyetlen oldalon olvashatunk, annyi azonban kiderül, hogy az itt szerkesztőként/válogatóként megjelenő Wehner az értékes mellett a rossz szobrok, az újító alkotóművészek mellett a sablonos mesteremberek felsorolására, a legjellemzőbb tendenciákon kívül a "mindenkori középszer" bemutatására is törekedett. A névsorból kimaradtaknak így nem feltétlenül kell rosszul érezniük magukat, a következetlenségeket pedig nehéz számon kérni.
Bár a csupasz életrajzi adatok (születési dátumok, mesterek, egyleti tagságok) és a megrendelésre készült munkák végtelen sora eléggé unalmas olvasmány, mégis feltűnő, hogy (néhány megjegyzéstől eltekintve) Wehner hozott anyagból dolgozott. A felállításkor érvényes helymegjelölés (ország, város, utca és intézménynév) megtartásával nyilván egy csomó munka megspórolható, bár kissé hervasztó 2010-ben az NSZK vagy Csehszlovákia, a Gorkij fasor vagy a Felszabadulás tér felbukkanása, és több esetben a leírás nem is felel meg a valóságnak (a Kerepesi temetőt 1957-ben nevezték át Mező Imre útira, így az 1961-es szoborállítás csak az utóbbiban történhetett), ráadásul sok esetben használhatatlan. Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy a "rendszersemlegesen virtuóz" Varga Imre békéscsabai Kulich Gyula-emlékműve hol és milyen néven található ma meg (a Munkácsy Mihály téren mint mártíremlékmű). Aki benne van a lexikonban, az örüljön, a kibicnek viszont ez az öszvér könyv kicsit fölöslegesnek tűnik.
Corvina Kiadó, 2010, 364 oldal, 5990 Ft
