Nem gyakran, de azért előfordul, hogy kortárs képzőművészeti alkotások nem művészi indíttatásból készült tárgyakkal/művekkel kerülnek egy kiállítótérbe (intermediális alkotások tudománytörténeti rekvizitumokkal, futball tematikájú munkák Puskás Öcsi hagyatékával, kör alakú festmények muzeális lövészegyleti táblákkal). Az egymás mellé helyezés célja sokféle lehet - az árukapcsolástól, azaz a kortárs művészet iránt kevéssé fogékony nézők bevonásától kezdve a művészek inspirálásán keresztül egészen a kurátori különcség demonstrálásáig -, a Csepel Galériában látható kiállítás esetében ez talán a személyes motívumok kiemelése, az egyszerű használati tárgyra vagy a műalkotásra rárakódó gondolatok, emlékek, események kidomborítása volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kiállítás alcíméhez valamilyen módon még a kortárs művészek is viszonyultak, pedig ez eredetileg a bárki számára nyitott, úgynevezett emléktörténeti pályázat címe volt.
A galéria folyosóján a közel harminc, részben csepeli beküldőtől származó fényképek igen széles spektrumot ölelnek fel. Láthatjuk a legkisebb, alig három milliméteres kerékpárt, archív felvételt önkéntes tűzoltókról, egy sorozatot különös bicikliülésekről, nézegethetünk kerékpárversenyről készült újságcikkeket és családi emlékalbumból kiemelt fényképeket (a "nagyi fiatalon biciklire pattan" típusból), s megcsodálhatjuk, ahogyan az egyik magyar királyi honvéd kerékpáros zászlóalj felsorakozik az alakulótéren. De itt kapott helyet az a dokumentumfotó is, melyen HarasztØ István díszletnek készült köszörűs kerékpárja szerepel. Nem meglepő, hogy ebben a részben a helytörténet dominál, hiszen itt, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben készültek 1929-től a hazai kerékpárok, a Fecske (az országúti versenykerékpár), a Leányka és a Pajtika, a Csoda-Ballon, az Extra, a Luxus, a Super, később a Turán, a Diadal és a Vitéz, az ötvenes évektől pedig a Toldi, a Budapest vagy az Úttörő (csak 1944-ig ötszáz elnevezést jegyeztettek be, de ezek felsorolásától most eltekintünk).
A majd húsz kortárs képzőművész külön "feladatot" kapott: a kerékpár és a - mozgásra, ismétlődésre, körforgásra utaló - ciklus szavakból képzett hívószóra kellett reagálniuk. A legtöbb munka mellett a művész néhány gondolata olvasható, amely lehet magyarázó/értelmező, de néhol igen személyes ("arra jutottam, hogy túl sok az áttét, Isten malmai azért őrölnek lassan, mert sok energia elveszik útközben, lehetne például egy évben kétszer nyár és tél is" - Kovács G. Tamás), vagy az elkészítést övező nehézségeket ecsetelő is ("megrendült az alapötlet [...], s ehelyett a lehetőségek egymásba fonódó szövedékébe botlottam" - Nagy Imre).
A művek egy csoportja a kerékpár részeihez kapcsolható - bár az egyik installációban két rajz és egy nagyra nőtt kaktusz társaságában még egy igazi, használható szobabicikli is található (Ráskai Szabolcs). Így van kerékváz - belsejében a Barabás Mártontól megszokott zongorabillentyűkkel -, csapágy (HarasztØ humoros mobil szobrai) és lánccá átlényegült létrafokok (Pacsika Rudolf). Némelyik munka a kiegészítő termékekhez fűződik - HarasztØ egyik képét például pumpával lehet mozgásba hozni, Födő Gábor pedig kvázi termékeket készít, biciklis műbőr táskákra szintén műbőr alakokból összeálló beszédes iskolai életképeket ragaszt. Míg Födő tevékenységét a fogyasztói társadalom eszközeivel történő játéknak fogja fel, más éppen az elidegenedés veszélyességére hívja fel a figyelmet: legalábbis Boros Mátyás szerint erre utalnak a zacskóval a fejükön kerekező alakok. Ennél jóval rafináltabb Maróti-Body Dénes munkája, melyben a keréknyomok és szürke felületek(aszfaltdarabok) ritmusából Csontváry egyik műve, a Magányos cédrus íródik újra. A kiállítás egyik legjobb munkája Ducki Tomek 2006-ban készült hatperces animációja, az Életvonal. A keleti árnyjátékok világára emlékeztető film egy fogaskerekekből összeálló (néha széteső) fiú és egy lány kapcsolatát "meséli el", hatásosan egyensúlyozva a stilizálás és a melodráma, a nyomasztó gépi világ és az érzelmek között.
Kevesebb művészt izgatott a mozgás problémája. Akad, ahol a mozgás virtuális - nem a kerékpár, hanem az ablakra festett piktogram utazik a vonaton, mint Antal Balázs filmjén -, máshol lehetetlen, mint Baglyas Erika biciklijével, hiszen négyszögletűek a kerekei. Eperjesi Ágnes két, egymással szemben elhelyezett képernyőn futó videója (Mi előre, ők hátra) szinte alig észrevehetően kezdi ki mozgásérzékelésünk sémáit: nemcsak a visszafelé tekerve előrehaladó bicikli képe zavaró, hanem annak fordítottja is: egyiket sem tudjuk valóságosként elképzelni (egyébként az első az igazi).
A kiállítás befogadása csöppet sem megerőltető, inkább kellemes; mintha egy nyári estén kerekezvén lágy szellő lobogtatná frissen mosott hajunkat. Hogy ne galoppírozzuk azért el magunkat, arról Faa Balázs munkája gondoskodik (Lassú mű). A földön szabályos mátrixban elhelyezett, huszonöt felhúzott ébresztőóra ugyanis lassan és észrevétlenül elmozdul: ahogy telik az idő, felbomlik a rend. Lehet, hogy sok köze nincs a kerékpárhoz, de annál inkább hozzánk, önelégülten tekerő halandókhoz: nem árt, ha néha az elmúlásra is gondolunk.
Csepel Galéria, Bp. XXI., Csete Balázs utca 15. Nyitva június 18-ig
