Arasse Magyarországon korábban megjelent, igaz, időrendben későbbi Festménytörténetek című könyve egy rádiós beszélgetés - így egy kötött forma - szerkesztett változata volt, de már ott is meglephette az olvasót a szerző üdítően egyedi és színes hangja, szokatlan látásmódja. A Festménytalányokban - amelyet még életében publikált - Arasse jóval bonyolultabb, sokrétűbb és játékosabb utazásra csábítja olvasóit.
A könyv első szintje nyelvi játék: hat fejezetében a szerző különböző elbeszélői pozíciókat vesz fel. A szövegek között van két fiktív levél a "Drága Giuliához", egy harmadik személyben megírt műelemzés, egy önmagáról második személyben beszélő, megérteni vágyó szem "naplója" ("mit akarsz még ehhez hozzátenni, hagyd békén azt a szegény képet!"), egy közvetlenül az olvasóknak címzett monológ ("ne ellenkezzenek, az előbb még egyetértettek velem!") és egy fiktív vita. Voltaképpen (s ez a második szint) egy művészettörténeti, tudományos és egy kötöttségektől mentes, (bár nem ártatlan, de) nyitott szemű kettős én rejtett ütésváltásait olvashatjuk, ahol a szerző egyszerre használja és veti el a szükségképpen töredezett történeti ismereteket, és fordul a jelenből a múltra vetített meglátásokhoz. A könyv nem csupán a művészettörténésznek élvezetes (finom oldalvágások az egyetlen jelentés elvét valló "nagy Gombrich" vagy a tisztán formai leírásokat - s így a lehetetlent - forszírozó fiatal Panofsky felé), hanem könnyen emészthető bármely, a művészet/kultúrtörténet iránt érdeklődő számára. Hisz' hol olvashat máshol ilyen szemléletes leírást például az id. Pieter Brueghel festményén szereplő három királyról: "Hosszú, koszos hajukkal inkább lerobbant öreg hippikhez, fogatlan vén alternatívokhoz hasonlítanak. Annak néznek ki, amik: elhülyült vénembereknek?"
Bár Arasse "hitvallása" világosan kiolvasható - "Annyira jól megtanultam felismerni, osztályozni" a képeket, hogy "egyenesen fárasztott", ezért "Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik" -, a könyv lebilincselő hatását leginkább az elemzett/nézett/megérteni próbált művek, képtípusok tematikája kelti. A fejezetekben ugyanis - egyetlen kivételtől eltekintve - erősen hangsúlyozottak a szexuális vonatkozások - még olyan rejtett formában is, mint az Isten által éppen megtermékenyülő Szüzet szimbolizáló csiga (ezt az értelmezést persze Arasse furfangosan elveti), vagy az a mellékszál, amely azt feszegeti, hogy vajon a reneszánsz képeken miért hajol oly közel a legöregebb "háromkirály" a gyermek Krisztus nemi szervéhez. A francia művészettörténész nem vádolható álszemérmességgel vagy prüdériával. Abban a (sok szempontból ugyan vitatható, de rendkívül szórakoztató) eszmefuttatásában például, ahol a csupáncsak hajába burkolódzó Mária Magdolna-ábrázolások eredetét és jelentését elemzi, nem átallja az egyiptomi Máriát így jellemezni: "ő is egy megtért kurva, aki lemond a kefélésről, és a biztonság kedvéért elmegy a sivatagba". Ebben a részben ráadásul javaslatot tesz egy alternatív művészettörténet megírására - "Meg kellene írni a szőrzet történetét a festészetben" -, amelyben a szőrös ecset (latinul penicillus, ami magyarul kis pénisz) egyedi használatát vázolná fel ("Jusson eszünkbe, mekkora ecsetekkel dolgozott Velázquez ... a rövid és vastag, az Turner volt").
A szerző szórakoztatóan járja körül, hogy miért nem a hűséget dicsőítő házassági festmény, hanem egy kurtizán szalonjába illő mű Tintoretto 1550 körül keletkezett alkotása (Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt), s miért tekinthető pinup műnek Tiziano Urbinói Vénusza. A pinup képek (fotók) kezdetben az amerikai katonák számára készültek, "hogy kézi erővel orvosolják kényszerű szexuális absztinenciájukat", majd innen terjedt el a kamionsofőrök, szerelők körében (utóbbi előtt az egyik, kissé csapongó szerzői én is értetlenül áll: "minden este ott vár rájuk az ágyuk és a feleségük, miért van szükségük erre"?). Vénusz ezen a képen egyenesen a szemünkbe néz, a "szexuális hívása világos". A bal kéz mozdulata egyértelműen arra utal, hogy magához nyúl - s itt megtudhatjuk, hogy a XVI. században a női maszturbáció (éppen a megtermékenyülés érdekében) nemcsak elfogadott, hanem a papok által is ajánlott volt. Kiderül az is, hogy miben és miért tér el e mű Giorgione (amúgy Tiziano által befejezett) Vénuszától, s mi lehetett az, amiért Manet az Olympia megfestésekor visszanyúlt e képhez.
Rendkívül izgalmas (és szexmentes) az utolsó, A mester szeme című fejezet, melyben Velázquez irdatlanul sokat elemzett Udvarhölgyek című festményét "nézi újra", végigvezetve az olvasót gondolatmenete buktatóin ("a konklúzió összezavart, nem látod, hol tévedhettél el"), s azokon a lépcsőkön, melyeket Foucault anakronisztikus elképzelései nyitottak meg. Az olvasó gyakran érzi úgy, hogy legszívesebben vitába szállna a szerzővel, és még többet olvasna a kép utótörténetéről, például a Picasso-feldolgozást kiváltó, a műben rejlő lehetséges utakról - végül is a könyv egyik francia kiadásának címlapján e Picasso-mű reprodukciója szerepel. A magyar változat borítóján a háttér szolgálólánya előtt premier plánban Vénusz testének egy részletét látjuk, egy kezet, mely az ágyékon hever - persze Arasse nem kertelne, és muffnak nevezné.
Fordította: Seláf Levente. Typotex Kiadó (KépÞlozóÞák sorozat), 2010, 212 oldal, 3200 Ft
