Dékei Kriszta

A műtárgy-kereskedelemben nincs önértéke sem a művésznek, sem a műalkotásnak. A mindenkori árat elsősorban nem a műtárgyra mint ígéretes befektetésre vágyók pénzügyi helyzete, hanem a tanácsadók, szponzorok, galeristák, múzeumi szakemberek, művészettörténészek, műkritikusok és az aukciós galériák alkotta informális kapcsolatrendszer határozza meg. A 90-es évekre azonban a két nagy aukciós ház, a Sotheby's és a Christie's magához ragadta a kezdeményezést, és maga alá gyűrte a műtárgypiaci szereplőket. A szárnyalás egészen az évtized végéig tartott - Christopher Mason A milliárdos csalás című, óriási háttéranyagot megmozgató oknyomozó riportkönyvében a bukáshoz vezető utat járja körül kissé száraz, néhol unalmas stílusban.

Legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kiadják a házi feladatot: írj jellemzést magadról az alábbi szempont alapján: külső és belső tulajdonságaim. Ami kötelező feladatként indult, azt életünk során később magunktól gyakoroljuk, hogy egyediségünk teljes tudatában közhelyesen ugyanazokat a kérdéseket tegyük fel, mint bárki más - talán erre, az identitásnak mint folyamatos problémának a megjelenésére utal az egyébként nem létező és a helyesírás szempontjából is nehezen elfogadható éngond kifejezés? A kérdések leegyszerűsítve: van-e bármiféle kapcsolat önképem és a külvilág visszajelzései között, milyen különböző szerepeket játszom el adott helyzetekben, voltaképpen ki is vagyok én?

A Trafó Galéria tárlatának címe arra a gyerekjátékra utal, amelyhez csak egy darab körré kötözött zsinórra vagy pertlire van szükség. A játékosok vagy maguk fonnak belőle váltogatott ujjaikon egyre bonyolultabb hálózatokat, vagy lépésenként átadják egymásnak. Az már csak az ügyességükön múlik, hogy a fonálszerkezet visszabontható-e, netán végérvényesen összegubancolódik. Az EAST goes East program keretében bemutatott négy külföldi művész munkái is efféle, egymásból nyíló hurkokból építkeznek, és olyan kérdéseket és problémákat vetnek fel, mint fikció és valóság kapcsolata, a narráció töredékessége, a pontatlan emlékezés, a rekonstrukció lehetetlensége vagy a múlt és a jelen összegubancolódása. Az azonban nem állítható, hogy e művek könnyen felfejthetőek lennének, inkább szándékosan elbizonytalanítják a nézőt.

1986-ban az akkor tizenkilenc éves cseh művész néhány barátjával manifesztumban közölte a nagyvilággal: tervei között szerepel, hogy gazdag és híres lesz. A csoport pár év múlva feloszlott, Cerny viszont mára elérte célját. Az Európai Tanács brüsszeli épületében kiállított műve miatt - melyben a tagállamokkal kapcsolatos sztereotípiákat figurázta ki - megjegyezte a nevét például a bolgár kormány: tiltakozásuk nyomán a guggolós vécéként ábrázolt ország képét le kellett takarni. A huszonhat fiktív, különböző nemzetiségű művész nevében elkészített mű, az Entropa modellje pár napig a budapesti Epreskertben volt látható. A "Bohémia lázadójának" nevezett művész a megnyitóra saját kisrepülőgépével érkezett.

A férfifelsőkarra tekert töviskoszorúval reklámozott, a Szépművészeti megatárlataival konkuráló debreceni kiállításnak van ugyan néhány vitathatatlan előnye, de problémája jóval több. A pozitív oldalhoz tartozik, hogy a kiállítóhely tudatosan számol földrajzi helyzetével, s afféle lokális centrumként beemel tárlatára román, cseh, szlovák, lengyel és szerb művészeket - s ez a kontextus mindenképpen megnyugtató összehasonlítási alapot kínál a nemzetközi szinten alig jegyzett, marginális magyar művészet értékeléséhez. Dicséret illeti továbbá a szervezők munkáját, hiszen - mint a múzeum honlapján is olvasható - tizennégy országból, százharminc alkotó kétszáz művét hordták össze az épület második szintjére. Olyan irdatlan mennyiségű munkáról van tehát szó, amely igencsak igénybe veszi a befogadó türelmét. Ez még nem lenne baj, ha a műtárgyak nem tömörülnének egymásra, s nem az lenne az érzésünk, hogy egy zsúfolt múzeumi raktárban kell sétálgatnunk. Mintha Gulyás Gábor itt és most, egyszerre mindent meg akart volna mutatni a megváltással kapcsolatos víziókból, félresöpörve a szelektálás nehéz, ámde fontos feladatát. Esetleg a józan mérlegelést felülírta a küldetéstudat - az igazgató ugyanis elveti a művészettörténészek szerinte "rossz kádárista hagyományból" eredeztethető értekelő-értelmező szerepét.

A nemzetközi sztárnak tekinthető osztrák művész zavarba ejtő kiállítása a Műcsarnok első, csupasz termében egyetlen életnagyságú, széttárt lábbal a földön ülő (és Hansnak nevezett) férfibábbal indul, akinek szája és gyomra között egy mozgásban lévő papírlapon a következő szöveg olvasható: Never odd or even. Az újra és újra megemésztett majd visszaböfögött szöveg mintegy költői módon adja tudtunkra, hogy a ránk váró történetben vagy - a kritikusok által csak Érzelmek színházának nevezett - előadásban nem lesz könnyű tiszta és egyértelmű értelmezési pontokat találni, s hogy például nincs éles határvonal a dróton rángatott, humanizált marionettbábok és a hús-vér emberi lények között.

Júniusban az egyik képzőművészettel foglalkozó, szórakoztató-ismeretterjesztő internetes blogon nagy volt a felzúdulás a Borsos Lőrinc munkanéven szereplő házaspár kiállítása miatt. A Diákhitel-tartozásom forintban című installáció középpontjában egy festmény állt, rajta a tartozás pontos összege: 789 279 Ft. A további kiegészítőkből fény derült a pénz elköltésének valós (vagy fiktív?) tényeire, azaz elherdálásának különféle lépcsőire; a túlzott alkohol- és droghasználatra és a csillapíthatatlan vásárlási lázra. A képzőművészek tartozásuk fejében e munkát ajánlották fel a hitelintézetnek, s ha az állami szerv nem is, de valaki látott fantáziát az ötletben: a művet megvásárolták. A nyomasztó tehertől megszabadulva Borsosék újabb bőrt húztak le a projektről: augusztusban egy dunaújvárosi kiállításon olyan pólókat mutattak be, melyekre a kommentek szövegeit nyomtatták (például: "á, ez undorítóan szánalmas, ilyet bármelyik barom megcsinál wordben, bmeg"). A közönséget megosztó projektet elsősorban nem a kiállításnak helyet adó galéria, hanem az internet tette ismertté - szándéka ellenében (?) reklámfelületet biztosítva a botrányos műnek. A marketingstratégia tehát a művészetinek ítélt kontextusban kezdett el működni, hiszen a csereberére használt aukciós oldalra felrakott, kétszáz forintos papírpénzt ábrázoló festményükért még húszezer forintot sem tudtak bezsebelni.

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Noha a debreceni kiállítás vállalt célkitűzése, hogy huszonegy művész alkotásain keresztül "az elmúlt húsz év egy-egy meghatározó rendszerspecifikus jelenségére reflektáljon", ezt a szándékot a "létező szocializmust" ironikusan lefestő művel, Esterházy Péter "orwelli időpontban" megjelent könyvével dúcolja alá, sőt a gyengébbek kedvéért még meg is támogatja számos, a könyvből vett idézettel. Tekinthetnénk ezt habkönnyű, reflexív tréfának is, hiszen Esterházy éppen a jelölt vagy jelöletlen citátumok posztmodern halmozásával és kifacsarásával lehelt életet a kiüresedett és jelentést vesztett szavakba, közhelyszerűen belénk égett mondatokba - de a MODEM-ben nem erről van szó.

A Viltin Galéria virtuális focipályáján nyolcan sorakoztak fel a kezdőrúgáshoz. A vendégek térfelén egyetlen játékos árnyéka látszik: ő Puskás Öcsi, a legendás Aranycsapat kapitánya, a Real Madrid csatára, a Halhatatlanok Klubjának tagja. Személyét a Puskás Ferenc-hagyaték képviseli, míg szemközt "a magyar művészet válogatottan jó képviselői" állnak, akiknek "tiszta reflexiói" - legalábbis a kurátor szándéka szerint - "a hagyaték eddig még nem látott oldalára is fényt derítenek". Sportnyelven szólva: az összecsapás érdekesnek ígérkezik - de talán nem árulok el titkot, ha már most elmondom (a végeredményre kíváncsiak addig fogják be a fülüket), hogy a nemes küzdelemben a hazai csapat sajnos elbukott. Nem mintha nem láthatnánk jó vagy érdekes műveket, csak éppen Puskás sztársága megkérdőjelezhetetlen (hogy mást ne mondjunk, 2006 óta a magyar diákok által a spanyolországi Calar Alto Obszervatóriumban felfedezett, 82656 számú kisbolygó viseli a nevét); ellenében pedig (sajnos) nem tudunk a nemzetközi művészeti életben is elismert és kiugróan tehetséges alkotót kiállítani. Ehhez kevés, bár nagyon dicséretes, ha egy művész heti rendszerességgel focizik, vagy személyesen találkozhatott a legendával, esetleg mostanában éppen a focipályában (mint tájképben) rejlő lehetőségek izgatják. Az meg végképp érthetetlen, hogy miként kapcsolható össze a kortárs progresszív művészet az emlékállítással vagy a mementókészítéssel. Mindenesetre tény, hogy - néhány kivételtől eltekintve - a hagyatéki anyag és a műalkotások nemigen viszonyulnak egymáshoz, így legegyszerűbb a tárlatot két különálló kiállításként kezelni.

Bár a magyar biedermeier festészet kiemelkedő alakját manapság kevesen ismerik, "kalandos élete" a századelő több életrajzírójának fantáziáját is megmozgatta. A hiányos biográfiai adatokat anekdotákkal, legendatoposzokkal pótolták (a pályaív ennek alapján a fiatal zsenitől a vagyonát elkártyázó úriemberig terjed), sőt Csathó Kálmán 1936-ban egész regényt szentelt az életét a Szép Juhászné fogadó tulajdonosaként bevégző művésznek. A legzavarosabb kérdést a kiállítás katalógusa tisztázza; ennek alapján tudható, hogy Borsosnak egy férjezett élettársa (s e kapcsolatból gyermeke) és egy felesége volt, továbbá halálos ágyán elvette gyermekei anyját, korábbi "szakácsnőjét". Ugyan a kiállítás kezdeténél látható karikatúra egy töpszli kis embert mutat (lábánál egy nyúlfülű kutyuskával), a néhány fennmaradt arckép és fénykép arra utal, hogy Borsos a korszak ízlése szerint jóképűnek számított.

Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.