Dékei Kriszta

Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.

Orlan, az excentrikus művésznő 1990 óta dolgozik önmagán, hogy elérje a tökéletes szépséget: a sebészeti műtétek hozzásegítették például Vénusz állához és Psyché orrához, továbbá az általános szépségeszménytől eltérően homlokán még két szilikondudort is visel - a műtéti hegek és az éppen aktuális hibridideál állapot ellenőrizhető az interneten. Ha leszámítjuk, hogy Orlan az évek során - nyilván nem szándékosan, de - elképesztően ronda lett, tevékenységében felfedezhetjük azokat a szálakat, melyek a Collegium Budapest ebédlőtermében bemutatott három fotósorozat elkészítését is motiválták.

Talán az ember az egyetlen olyan lény, akit tökéletesen rabul ejt a vizuális benyomások világa - a majmok például abban a pillanatban vesztik el érdeklődésüket tükörképük iránt, amint felfedezik, hogy a foncsorozott üveglap mögött nincs semmi. A mozgófilm első megjelenéséig az optika tudományának kutatói (s a találmányaikat felhasználó vándormutatványosok) számos, a szem megtévesztésén alapuló, illúziókeltő masinával kápráztatták el a nagyérdeműt, köztük például az olyan varázslatos, kép- és hanghatásokkal operáló és fantazmagóriáknak nevezett előadásokkal, melyek során a sötét nézőtéren a csontvázak, szellemek és életnagyságú alakok megjelenését mennydörgés és villámlás kísérte. A rendkívül hosszú alcímet - Hogyan keletkeznek a képek, vagy egy pillantás a Werner Nekes-gyűjteményre a kortárs művészet szemszögéből - viselő kiállítás Siegenből érkezett és Budapest után Sevillában lesz látható, magyar részről pedig az a c3 Kulturális és Kommunikációs Központ szervezte, amely 1996 óta több kiállításában (Pillangóhatás, Perspektíva, MédiaModell, Látás, Kempelen) foglalkozott az új intermediális alkotások és tudománytechnikai előzmények közötti kapcsolattal.

Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.

Első pillantásra meglepőnek tűnik a Szépművészeti Múzeum kamarakiállítása, a sienai quattrocento festőművész kicsiny predellájának és Jovánovics György egyik reliefjének egymás mellé állítása. Az ötlet maga azonban benne volt a levegőben - példa erre a berlini Gemäldegalerie idén február és május között bemutatott Rothko/Giotto tárlata.

A korábban többek között asztalosként, pultosként, sofőrként és bértapsolóként dolgozó és világjáró holland író Magyarországon él - most megjelent könyve az NRC Handelsblad számára 2003 és 2006 között, kéthetente írt beszámolóit tartalmazza. Scholten egyszerre ironikus és távolságtartó pillantása nyomán egy olyan Magyarország-kép bontakozik ki, amely nemcsak a holland olvasókban rendíthette meg a csakis gulyáson élő, egyébként meg a pusztán lovagló nép sztereotípiáját, hanem akár meg is változtathatja saját nemzeti önképünket. Dékei Kriszta

Gyaníthatóan jót tesz majd a Ludwig Múzeum látogatottságának a holland fotográfus több mint harminc évet felölelő retrospektív kiállítása. Corbijnt ugyanis még azok is ismerhetik, akik nem is hallottak a nevéről - például annak a népes csoportnak a tagjai, akik 1990 körül rendszeresen fogyasztották a Music Televison videoklipjeit, vagy azok, akik intenzíven érdeklődnek a kortárs rock-pop-dzsessz-alternatív zenei mátrix iránt. Corbijn képi világa jelenik meg például a Joy Division 1988-as Atmosphere című klipjében, fotója John Lee Hooker Chill out vagy Nick Cave Henry's Dream című albumán, s a kiállítás láttán a Depeche Mode-rajongóknak is fel kell ismerniük, hogy a zenekar valószínűleg nem igazán futott volna be Corbijn imázsképzése nélkül. Továbbá a sztárok iránt mindig is fogékony közönségréteg egy helyen találkozhat kedvencei portréjával, híres zenészekkel, színészekkel, rendezőkkel, írókkal, sportolókkal vagy modellekkel; csak a nevek felsorolásával kitölthetnénk az oldalt.

Az egyik legrégebbi, kortárs képzőművészettel foglalkozó műtárgypiaci szereplő, a Dovin Galéria az előző évek tematikus kiállítássorozatát folytatva a 2008/2009-es évadban fiatal magyar szobrászok egyéni kiállításait mutatja be a nem különösebben felrázó Társunk az alak címmel. A meghökkentő és fanyar humorú munkáiról ismert Kovách Gergő - aki az ezredforduló óta tartozik a galéria "kötelékébe", és ily módon már ötödik egyéni tárlatánál tart - most bemutatott tíz munkája kiválóan példázza a műkereskedelmi elvárások és az önkifejezés közötti feszültségeket, illetve azt, hogy ezen belül milyen egyéni stratégiákat alkalmazhat egy kortárs művész. Dékei Kriszta

Aki valaha járt Berlinben, átérezhette a középpont hiányát, azt, hogy ez a város valójában szinte átláthatatlanul sok enklávéból áll, melyek között a teret üres vagy éppen lepattant ipari épületekkel teleszórt zónák, vasúti sínek, föld feletti U- és S-bahn-járatok, váratlanul előbukkanó kiskertzárványok szabdalják szét, s hogy ez a szakadozott városszövet mindig képes új és új meglepetést okozni. "Berlin az ellentmondásos történelem, ellentmondásos mértékek, formák és terek lelkesítő montázsa"- mondta Daniel Libeskind, az 1999-ben megépült berlini Zsidó Múzeum építésze. Olyan város, amelyben minduntalan felfeslik a történelem szövete, s láthatóvá válnak azok a különböző szerepek, melyeket a város időről időre betöltött. Ahogy Kerékgyártó Béla, a kötet szerkesztője írja, a brandenburgi tartományi központ kiemelkedése az 1700-as években kezdődött; kezdetben Poroszország fővárosa, a birodalom egyesítése után német császári központ, a XX. század elején modern világváros, Hitler vízióiban és építészeti elképzeléseiben világfőváros volt, a II. világháború után pedig egészen a fal 1989-es ledöntéséig a kettéosztott város abszurd szerepét töltötte be.

A 2005-ben megnyílt, Kasztília és León autonóm tartomány által fenntartott kortárs művészeti múzeum, a Museo de Arte Contemporáneo (MUSAC) folyamatosan gyarapodó gyűjteménye a 21. századra fókuszál. Olyan művekre, melyek alkalmasak arra, hogy ráébresszék a kortárs művészeti közbeszédben járatlanokat is, hogy a művészek nem elvont modellekkel kísérletező technokraták vagy exhibicionista és a polgárpukkasztásban érdekelt peremlakók, hanem köztünk élő, a jelen valóságára sajátos eszközökkel reflektáló emberek, akiket - mint azt a kiállítás főcíme is mutatja - ugyanúgy a mindennapi élet problémái foglalkoztatják, mint bármelyikünket. A Műcsarnokban látható válogatás hűen tükrözi azt a koncepciót, amely a globalizálódott világ tényéből kiindulva elsősorban nem helyi művészek munkáira épül; így a most kiállított művészek között is többségben vannak a nem Spanyolországban élő alkotók. A Petrányi Zsolt és a MUSAC vezető kurátora, Agustín Pérez Rubio által összeállított anyag prezentálása is követi a leóni expanziós elvet, amely a kiállítási csarnok szent elzártságát tagadva kiterjeszkedik a múzeum egyéb tereibe: láthatunk műveket a könyvesboltban, a büfében és az előcsarnokban, hetente váltakozó tematikus videofilmblokkot a Menü Pont Galériában, továbbá Alicia Framis Vérszusibankjában nyilvános véradáson is részt vehetünk.

A kiállítás meghívóján Dürer Münchenben őrzött, 1526-ban készült két fatáblájának, a Négy apostol című festménynek a számítógépes átirata látható. A kiindulópontnak tekintett műalkotás nemcsak Jánost, Pétert, Pált és Márkot ábrázolja igen realisztikusan, hanem egyes kutatások szerint az alakok megfeleltethetőek a hippokratészi négy vérmérsékletnek, a méla (melankolikus), epés (kolerikus), vérmes (szangvinikus) és nyálkás (flegmatikus) személyiségtípusnak. A kiállítás címe is ezekre a kedélyállapotokra, illetve az elmélet szerint őket meghatározó testnedvekre (a fekete és sárga epére, a vérre, továbbá a nyálkára) utal, illetve arra, hogy ma már nem hihetünk abban, hogy a testnedvek keveredéséből kialakított kategóriák, sematikus elképzelések alkalmasak a világ egy-egy szeletének vagy egészének a leírására. Dékei Kriszta

Az 1970 óta Kölnben élő, egyéni hangú művészettörténész és műkritikus egyben művész is: készített konceptuális fotókat, filmeket, mail art műveket, foglalkozott káoszelmélettel és növényrendszertannal is, majd 2000 körül váratlanul tradicionális festményekkel lepte meg a műpártoló közönséget. Az Extrém sportok című kiállításához írt bevezetőjében a nehezen értelmezhető fordulatot így kommentálta: "Ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy 'Mondja, meghülyült maga, hogy ezeket csinálja?', odadugnám az orra alá a nyugdíjas-igazolványomat, és boldogan válaszolnám, hogy igen, mert nekem már szabad. Semmi sem érdekel, csak az, hogy kipróbáljam, [...] mi a szabadság." Dékei Kriszta