Legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kiadják a házi feladatot: írj jellemzést magadról az alábbi szempont alapján: külső és belső tulajdonságaim. Ami kötelező feladatként indult, azt életünk során később magunktól gyakoroljuk, hogy egyediségünk teljes tudatában közhelyesen ugyanazokat a kérdéseket tegyük fel, mint bárki más - talán erre, az identitásnak mint folyamatos problémának a megjelenésére utal az egyébként nem létező és a helyesírás szempontjából is nehezen elfogadható éngond kifejezés? A kérdések leegyszerűsítve: van-e bármiféle kapcsolat önképem és a külvilág visszajelzései között, milyen különböző szerepeket játszom el adott helyzetekben, voltaképpen ki is vagyok én?
Én például szeretem, ha elvárásaimban nem kell csalatkoznom. Ha egy olyan kiállításra megyek, amely a Százötven év klasszikus és kortárs ego értelmezése alcímet viseli - nem beszélve a főcímben hangsúlyosan kiemelt én és arckép szavakról -, akkor, ha nem is önarcképeket, de olyan műveket várok, amelyek valamilyen viszonyba kerülnek a személyiség vagy az önazonosság kérdéseivel. Ehhez képest már a belépéskor id. Markó Károly romantikus, a tájban szinte elvesző, aprócska alakokkal "pettyezett" festménye fogad - ez lenne a másfél századdal ezelőtt keletkezett mű -, a 2009-ben készült munkák között pedig akad egy megfestett vasfeszület is. Az persze végül is az adott néző (én) "gondja", hogy mit is kezd a kiállított művekkel, hogy lát-e bármilyen kapcsolatot a tizenkét klasszikus és tizenhét kortárs művész alkotásai között.
Segítségképpen fordulhatunk a katalógushoz, a koncepciót jegyző kurátor, Bretus Imre tanulmányához, vagy a művek mellé helyezett szövegekhez. Úgy tűnik, hogy a klasszikus szerzők kiválasztását az indokolta, hogy szembenéznek-e önmagukkal, és ha igen, akkor miként. Hogy átsütnek-e a műveken a művész "lelkének melódiái" - mint egy korabeli tanulmányban olvasható, "pregnáns Csók-ízük van a legkülönbözőbb csoportbeli Csók-képeknek egyaránt" -, vagy éppenséggel nem, hiszen mint Patkó Károly egy kritikusa írta, a művész elszakadt "az őszinteség princípiumától". Továbbá felülírja-e a művész személyisége a valóságot (az önmagát gyakran szörnynek tartó Tihanyi ezért készített "irgalom nélküli", kegyetlen portrékat és aktképeket), vagy hogy miként jelenik meg az "életfilozófia" egy képi nyelvben (Anna Margit bábujai).
A felkért kortárs művészeknek a kurátor két irodalmi támpontot adott, Günter Grass Hagymahántás közben című regényét, és Hamvas Béla Karneválját, mintegy afelé terelve az alkotókat, hogy fejtsék le a személyiség rétegeit és burkait, valamint számoljanak az egomaszkok és -álarcok sokszínűségével és jelentőségével. Ez utóbbit erősítette két korábban készült maszkos mű beemelése a tárlatba - Louise McCagg zsugorított gipszfejei (képünkön) és Szépfalvi Ágnes velencei maszkos festménye -, de két fiatal képzőművész is engedett a csábításnak. Míg Kiss Márta festményén a három női portrét egyszerű tologatással a néző maga takarhatja el egy valódi álarccal, Rabóczky Judit Rita Ego-erdője és maszkjai a kiállítás legnagyobb tévedésének tűnnek: nem elég, hogy az installáció szinte teljesen betölti az amúgy is kisméretű középső termet (megnövekedett ego?), ráadásul a méretével még agyon is nyomja a többi itt kiállított munkát. Köztük Szilágyi Lenke és Lugosi Lugo László izgalmas fotóit, amelyeket csak úgy lehet megtekinteni, ha szó szerint belegázolunk a mű terébe, rálépünk a "műavarra", betüremkedünk az alkotás aurájába (ezt sok látogató szemlátomást nem is merte megtenni, és falhoz tapadva próbált továbbhaladni az oldalsó termek felé). Persze felfogható ez egyfajta hatalmi játszmának is, csak az a kérdés, ki az erősebb: aki átlépdel az alkotáson, vagy a művész, aki mindezt kikényszeríti a befogadóból?
Maga a kiállítás három kisebb tárlatra esik szét. Külön termet kapott Eike, akinek kétcsatornás videoinstallációja a tömeg és az egyén viszonyával foglalkozik. Van egy megváltás-teremtés-halál szekció, amely "Isten a maga képére teremtette az embert" vonalon kapcsolódik az arcképtematikához. Talán a legérdekesebb Mátrai Erik videója, melyben a mindent elnyelő sötétségből fokozatosan bukkan elő egy fényférfi - bár a vetítés miatt sajnálatosan homályba vész és így nem élvezhető Kondor Béla ugyanitt kiállított Férfiportréja. A harmadik mini tárlat címe a Nőábrázolás lehetne - a tematikán kívül más nemigen köti össze például Moizer Zsuzsa ikerpárját és Vörös Géza 1930 körül készült aktját -, amelybe azért befurakodott egy férfi is (Roskó Gábor szobra, A bálnavadász halála).
A koncepció, amely érdekes összhangzást remél más-más korokban keletkezett művek egymás mellé helyezésétől, mindenképpen üdvözlendő. Az is jó, ha egy kurátor nem kötelezi el magát egyik mainstream képzőművészeti vonulat vagy látásmód mellett sem, ha vállalja saját preferenciáit. Jó dolog az öntudat, az önbizalom és az önmegvalósítás is. Csak ezeket a széttartó "éngondokat" kellett volna vagy jobban megrostálni, vagy szorosabban egymáshoz fűzni - legalább a nézők kedvéért.
Volksbank Galéria, Budapest, Istenhegyi út 40/A, nyitva: 2010. február 20-ig
