A Trafó Galéria tárlatának címe arra a gyerekjátékra utal, amelyhez csak egy darab körré kötözött zsinórra vagy pertlire van szükség. A játékosok vagy maguk fonnak belőle váltogatott ujjaikon egyre bonyolultabb hálózatokat, vagy lépésenként átadják egymásnak. Az már csak az ügyességükön múlik, hogy a fonálszerkezet visszabontható-e, netán végérvényesen összegubancolódik. Az EAST goes East program keretében bemutatott négy külföldi művész munkái is efféle, egymásból nyíló hurkokból építkeznek, és olyan kérdéseket és problémákat vetnek fel, mint fikció és valóság kapcsolata, a narráció töredékessége, a pontatlan emlékezés, a rekonstrukció lehetetlensége vagy a múlt és a jelen összegubancolódása. Az azonban nem állítható, hogy e művek könnyen felfejthetőek lennének, inkább szándékosan elbizonytalanítják a nézőt.
A leginkább befogadóbarát mű Grace Schwindt két videója, amelyekben interjút készít nagyszüleivel, hogy előcsalogassa elhallgatott és második világháborús berlini emlékeiket. A nagypapa göcsörtös rajza nyomán egy találkozás, egy soha meg nem valósuló szerelem képe rajzolódik ki - ahol a szomszédban lakó zsidó lány iránti vonzódást felülírta a félelem: megbélyegzetté vált az is, aki kapcsolatba lépett a kitaszítottakkal. A Szék a nagymama története, első pillantásra egy olyan tárgyé, amely túlélte az orosz bevonulást, és megmenekült a zabrálásoktól. A bútor mögött azonban a feledésre ítéltetett megaláztatások története lapul, a megerőszakolások háttérbe tolt emléke. A múltbéli eseményekből egyre többet feltáró beszélgetés alatt a képernyőn újabb és újabb székek fényképei tűnnek fel, mintha minden egyes karosszék mögött ott rejtőzködnének más és más, még ismeretlen életek és történetek.
Szintén a második világháborúban "játszódik" Olaf Brzeski filmje, amelyben egy mitikus figura, a lengyel Jozef Moneta nyomába eredhetünk. Moneta szörnyszülött, ronda agyarakkal kivert aligátor-állkapcsa van, és valamilyen ismeretlen okból egy óriási fehér nyulat hordoz a kezében. A korhűnek tűnő, az amatőr filmek képi világát megidéző fekete-fehér képsorokon téli tájban, hideg és embertelen körülmények között élő katonákat látunk. A karcossá tett vagy alulexponált filmkockák miatt a torz lény felbukkanásáig hajlamosak vagyunk archív felvételként kezelni a filmet, ettől kezdve azonban egybemosódnak a fikció és a valóság képei, a beremegő kameramozgások miatt pedig nem is igen értjük a történetet. Mit is látunk valójában; egy víziót az igazságosztásról, vagy a változékony sorsról szőtt szürreális látomást? Vizuális műveknél szokatlan, hogy az alkotó szinte lehetetlenné teszi a képek olvashatóságát. Ursula Mayer filmjében is rezegnek és vibrálnak a képsorok, amit még tetéz, hogy a három női szereplő mondatai körkörösen egymásba fordulnak, hogy a repetíció nyomán semmilyen narratív szál nem bomlik ki. A Szőrös reggeliben Picasso három múzsáját, Josephine Bakert, Dora Maar fotográfust (róla készült 1941-ben a Síró nő portréja) és Meret Oppenheim képzőművészt helyettesítő színészeket látunk (a múzsák kiválasztása önkényes, hiszen a katalán festő szeretői közt ott volt Maar szőke riválisa, Marie-Thérése Walter vagy Francoise Gilot is), akik szürreális tárgyak (köztük a mű címét adó szőrös teáscsésze) között rituális mozdulatokat és mondatokat ismételgetnek. Az időhurkok, múlt és jelen egymásba forgatása, az emlékezés vissza-visszatérő témája és a szellemképes beremegés érdekessé teszi a művet, de a kép- és szövegmontázs mégsem áll össze, a mű ígéretes torzó marad csupán.
A kiállítás legjobb műve David Jacques installációja. A kiállított tárgyegyüttes, a film és a szöveg első pillantásra egy tudományos kutatás reliktumának tűnik - ezt támasztja alá, hogy a filmen különböző könyvtárak külső és belső terei követik egymást. A pszeudorekonstrukció egy angol libertárius kezdeményezésen, a Por Convención Ferrer 1910 és 1918 közötti tevékenységén alapul, ahol Francisco Ferrer szabadgondolkodót követve minden év október 13-án összegyűltek a tagok, hogy önképzőkörszerűen megvitassanak egy-egy kulturális jelenséget vagy politikai problémát. Látszólag kilenc korabeli egyesületi zászlót látunk, de az aktuális összejövetel szépen kihímzett programja már elbizonytalanítja a befogadót - hogy is van az, hogy a tagok 1918-ban egy critical mass felvonulással zárták le ülésüket? A felvetett témák pedig egész széles skálát fednek le: a tagok megvitatták például azt az 1820-as esetet, amikor két, névértéke alatt bankjegyeket árusító fiatalembert halálbüntetéssel sújtottak, ellátogattak egy 1972-ben működő liverpooli szabadiskolába vagy levezető programként demókazettákról zenét hallgattak. Olyan idővákuumba kerülünk, ahol egymásba csúszik jelen és a múlt, sőt valódi szereplőként tűnnek fel fikciós alakok - az egyik 1916-os programpontként szerepelt egy séta Max Ferber zsidó emigráns művész társaságában, aki valójában nem más, mint W. G. Sebald 1993-as Kivándoroltak című regényének egyik hőse. Sebald felbukkanása a projektben nem véletlen, hisz regényeiben ő is az egyéni és közösségi emlékezetet összekapcsoló csomókkal, az emlékezés formáival foglalkozik. Az átírható múlt, az eltérő korok közötti átjárhatóság, a valóság mint dokumentumokkal igazolható megtörtént esemény Jacques munkájában öszszekeveredik a fikcióval, az elképzelhető felülírja a tényeket. Kétségessé válik, hogy létezik-e egyáltalán az igaz és hamis közötti éles határvonal, az inspiratív időhurok pedig lehetővé teszi, hogy ne csak szemléljük, hanem a jövőben egyszer magunk is szabadon kibogozzuk saját történeteinket. Ügyeljünk azonban, hogy össze ne gubancolódjanak a szálak!
Trafó Galéria, Bp. IX., Liliom u. 41. Nyitva: december 6-ig
