Júniusban az egyik képzőművészettel foglalkozó, szórakoztató-ismeretterjesztő internetes blogon nagy volt a felzúdulás a Borsos Lőrinc munkanéven szereplő házaspár kiállítása miatt. A Diákhitel-tartozásom forintban című installáció középpontjában egy festmény állt, rajta a tartozás pontos összege: 789 279 Ft. A további kiegészítőkből fény derült a pénz elköltésének valós (vagy fiktív?) tényeire, azaz elherdálásának különféle lépcsőire; a túlzott alkohol- és droghasználatra és a csillapíthatatlan vásárlási lázra. A képzőművészek tartozásuk fejében e munkát ajánlották fel a hitelintézetnek, s ha az állami szerv nem is, de valaki látott fantáziát az ötletben: a művet megvásárolták. A nyomasztó tehertől megszabadulva Borsosék újabb bőrt húztak le a projektről: augusztusban egy dunaújvárosi kiállításon olyan pólókat mutattak be, melyekre a kommentek szövegeit nyomtatták (például: "á, ez undorítóan szánalmas, ilyet bármelyik barom megcsinál wordben, bmeg"). A közönséget megosztó projektet elsősorban nem a kiállításnak helyet adó galéria, hanem az internet tette ismertté - szándéka ellenében (?) reklámfelületet biztosítva a botrányos műnek. A marketingstratégia tehát a művészetinek ítélt kontextusban kezdett el működni, hiszen a csereberére használt aukciós oldalra felrakott, kétszáz forintos papírpénzt ábrázoló festményükért még húszezer forintot sem tudtak bezsebelni.
Amikor Warhol 1962-ben megalkotta kétdolláros bankjegyeket felhasználó szerográfiáját, akkor a huszadik századi művészeti színtér lényegére mutatott rá: a művészet nem valami szent és elvont dolog, hanem olyan áru, melynek pénzben kifejezhető (bár változó nagyságú) értéke van - ezt az összeget pedig a műkereskedők, galériások, műkritikusok, kurátorok, múzeumok, művészeti lapok és aukciók szövevényes kapcsolatai határozzák meg. S bár a rendszerváltás óta így-úgy működő magyar művészeti piacnak még mindig vannak olyan szereplői, akik csak pirulva beszélnek a pénzről, az acb Galériában látható - Borsosékénál kevésbé hatékonyan reklámozott - csoportos kiállítás szándéka szerint "a pénz bűnös voltának firtatása helyett" "a készpénz és a kreatív energia" összeházasításával "a gazdasági és szellemi működés eltérő érdekeinek feszültségére" reagáló műveket kíván bemutatni.
Az üzleti világ és a művészet kapcsolatát szorosan véve csak két mű érinti. Tavaly Uglár Csaba egy kiállítóteret "bankfiókká" alakított át, ahol az érdeklődők a művész által készített ún. Social-váltókat vásárolhattak, melyeket később becserélhetnek egy-egy Uglár-műre, most az általa monetáris minimalizmusnak nevezett "irányzat" egyik prototípusát láthatjuk; műtárgy helyett ugyanis egy szponzor logóját, illetve a projekttel kapcsolatos levelezés dokumentációját állította ki. Bár praktikusan mindenki jól járt (a művész megkapta a kialkudott összeget, a művet a galéria magasan beárazta, a megállapodás értelmében pedig a reklámlogó bekerült egy galéria terébe, s a cég feltehetően a szponzorációt le is írhatja az adójából), a projekt iróniája valójában egy létező tendenciára hívja fel a figyelmet: mára már nem kevesen vannak azok a művészek, akik csakis a piaci eladhatóságot tartják fontosnak. A másik mű, Nemes Csaba és Veress Zsolt projektje tizenöt évvel ezelőtt készült (A pénz diszkrét pálya). Itt egy kiállításra kapott pénzösszeg és a művészek szerepeinek átváltozásai demonstrálódnak (alkotóból befektető, mecénás, majd tulajdonos, a készpénzből előbb értékpapír, aztán majdnem 1 m2 autópálya-aszfalt, végül aztán műtárgy lesz), miközben jól érzékelhető képet is kapunk az éppen kapitalizálódó országban zajló állapotokról.
Több mű foglalkozik a pénzzel mint tárggyal, hol kevésbé ötletesen (1 forintosokból összefűzött függöny, papírpénz kalapálása vagy ütögetése), hol elgondolkodtatóan (Várnai Gyula papírpénzből kitenyésztett penészei a fizetőeszköz elértéktelenedését és átalakulását példázzák, egyetlen hullámosan megtört bankjegyből és egy aprócska falra ragasztott felhőcskéből pedig minimalista tájképet alakít ki). Van leselejtezett pénzfecnikből összeállított mozaikkép az ezresről ismert Mátyás királyról (Lénárd Anna) és paradox képi állítás is (a Jelenleg ennyi pénzem van cím mögött feltáruló igazság szerint a Koronczi Endre által lefényképezett bankjegyek a kép készítésekor valójában más tulajdonában voltak). Üdítő, bár nem igazán érthető kivétel Baglyas Erika fakírágya (Relax) és Tóth Gábor egyik felén szénné égett pirítós kenyere (Jin-Jang).
Az acb Galéria egyike a legjobban csengő neveknek, s ily módon nyilvánvalóan orientálni kívánja a hozzá forduló gyűjtők ízlését. A könnyen dekódolható, látványos és botrányos művek kiállítása helyett a reflexív és kritikus, ironikus műveket/művészeket kívánja elismertetni - akár azon az áron is, hogy ebből az adott pillanatban semmilyen profitja nem származik. A kiállításon két mű is szerepel, amely nem eladó: Szentjóby Tamás havi létminimum-járadékot szolgáltató, bankkártyára emlékeztető plasztikkártyája, és Mécs Miklós nyakba akasztható, itt-a-piros-hol-a-piros játékra alkalmas asztalkája. A hordozható játéktérre helyezett videón végigkövethetjük, amint a művész folyamatosan elbukja a téteket; a piros korong ugyanis nem mozgatható, hiszen festve van. A vételi opció visszatartása talán érthető is. Hisz ki akarna a kikerülhetetlen veszteségbe invesztálni?
acb Galéria, Bp. VI., Király u. 76., nyitva október 22-ig
