A Viltin Galéria virtuális focipályáján nyolcan sorakoztak fel a kezdőrúgáshoz. A vendégek térfelén egyetlen játékos árnyéka látszik: ő Puskás Öcsi, a legendás Aranycsapat kapitánya, a Real Madrid csatára, a Halhatatlanok Klubjának tagja. Személyét a Puskás Ferenc-hagyaték képviseli, míg szemközt "a magyar művészet válogatottan jó képviselői" állnak, akiknek "tiszta reflexiói" - legalábbis a kurátor szándéka szerint - "a hagyaték eddig még nem látott oldalára is fényt derítenek". Sportnyelven szólva: az összecsapás érdekesnek ígérkezik - de talán nem árulok el titkot, ha már most elmondom (a végeredményre kíváncsiak addig fogják be a fülüket), hogy a nemes küzdelemben a hazai csapat sajnos elbukott. Nem mintha nem láthatnánk jó vagy érdekes műveket, csak éppen Puskás sztársága megkérdőjelezhetetlen (hogy mást ne mondjunk, 2006 óta a magyar diákok által a spanyolországi Calar Alto Obszervatóriumban felfedezett, 82656 számú kisbolygó viseli a nevét); ellenében pedig (sajnos) nem tudunk a nemzetközi művészeti életben is elismert és kiugróan tehetséges alkotót kiállítani. Ehhez kevés, bár nagyon dicséretes, ha egy művész heti rendszerességgel focizik, vagy személyesen találkozhatott a legendával, esetleg mostanában éppen a focipályában (mint tájképben) rejlő lehetőségek izgatják. Az meg végképp érthetetlen, hogy miként kapcsolható össze a kortárs progresszív művészet az emlékállítással vagy a mementókészítéssel. Mindenesetre tény, hogy - néhány kivételtől eltekintve - a hagyatéki anyag és a műalkotások nemigen viszonyulnak egymáshoz, így legegyszerűbb a tárlatot két különálló kiállításként kezelni.
A sporttörténeti részt, azaz a Puskással kapcsolatos relikviákat a hagyaték egy részét megvásároló magyar gyűjtő bocsátotta a galéria rendelkezésére. A tárgyak kisebb része kötődik Puskás személyéhez (üvegvitrinbe zárva látható a manapság már-már őskori leletnek ható futballcipője, edzőként használt sípja és órája), a legendás 6-3-mal kapcsolatos emléktárgyak (belépőjegyek, programfüzet, plakát és aláírt fotó), zömük azonban reprezentatív (vagy annak szánt) ajándék, amellyel nagyrészt hazatelepülése után lepték meg a legendás focistát. Ilyen például a madridi sportlap, a Marca által az 1959-62 közötti gólkirályságért adományozott négy darab, tökéletesen egyforma (természetesen az évszámban azért különböző) ezüstserleg vagy az Adidas aranycipője - amely a 85 magyar válogatott mérkőzésen elért 84 góljának állít emléket. 70. születésnapjára a magyar parlament aranyozott tőrrel, a 75.-en Áder János személyesen egy ezüst zsebórával lepte meg, de az ajándékok között akad akár művészinek is tekinthető, focistákat ábrázoló kisplasztika is. A kiállított tárgyak között igazi kuriózumnak számít az a ma már csak egyetlen példányban létező porcelán emléktányér, amely Sepp Blatternek (az 1998 óta regnáló FIFA-elnöknek) készült. Közepén Öcsi térdepel labdával a kezében, a tányér peremén pedig aláírások és négy logó látható: a magyar címer és három apró, a szponzorokat jelző embléma. A tárgy rettenetes vizuális megoldása mutatja, hogy a kisszerű gagyikultúra töretlenül és reflektálatlanul él tovább - mindmáig.
Ha a kortárs anyagot egyfajta focitematikájú kiállításnak tekintjük, akkor erősen kilógnak belőle Erdélyi Gábor jó tíz évvel ezelőtt készült minimalista festményei - viszont elmondható róluk, hogy viszszafogott színviláguk és leheletfinom formaképződményeik miatt igazán erősek. S ha már foci, akkor megkerülhetetlen a "bőrgolyó" jelenléte: a leginkább személyre szabott vágyképeiről és plakátjairól híres Personal Press Projekt képviseletében Bakos Gábor (szintén még a kilencvenes években készült) festővászonból összevarrt, ezért aztán nem funkcionális labdasorozatot állít ki, míg Baditz Gyulától olyan "összetöppedt", látszólag kiszakadt labdamaradványok láthatók, melyek valójában gipszből készültek, s az elhasználódott felületet fekete grafitpor érzékelteti. A cím (Szabálytalan játék) kedves humort csempész e szobrokba - de jól illeszkedik Podmaniczky Ágnes egyik festményéhez is, melyen az egyre durvuló "sportkultúrára" egy vérző fejű játékos emlékeztet. Podmaniczky talányos című műve, az 1176 - a szám egyébként Puskás összes élvonalbeli mérkőzésén lőtt góljára utal - pontosan ennyi, poliészterből kivágott, egyforma és kicsiny labdarúgó-figurából áll össze (képünkön). Az egymásra nyomódó, dinamikus mozgásba dermedt alakok tömege kilép a kép síkjából, mintegy félgömbszerűen a néző felé fordul; a monotóniából mégis valamilyen légies könynyedség árad - akár a "Száguldó őrnagy" (visszaemlékezések és filmfelvételek szerint) jellegzetes egykori mozgásából. Tibor Zsolt munkáira inkább a konceptualizmus jellemző, s e gondolatiság néhol oly erős, hogy hétköznapi befogadóként igen nehéz hozzá kapcsolódni. Így könnyen lehet, hogy az alkotó szándékától függetlenül érezzük humorosnak azt a művét, melyen a falra rajzolt tárgytöredékekre és stencilnyomokra vetülő fényképen a Real Madrid-stadion felirata előtt egy üveg uborka látható (Tartalék). Az viszont nem kétséges, hogy Bartalus Sándor alkotását a játékos és könnyed irónia élteti. E mű egyébként kivételesen kapcsolódik az egyik relikviához, egy ajándékba kapott, aprócska maketthez, a régi Wembley-stadion kicsinyített másához: Bartalus stadionja azonban nagyobb, csak az aréna üléssorai helyébe aprócska hokedlik lépnek, a küzdőtér pedig nem más, mint egy "vérrel átitatott" lábtengópálya. A stadion-doboz egyik kinyitható rekeszében várakozik a póthomok, egy zacskó pirospaprika, mintegy igazolva a kurátor szavait, mely szerint a művészet, akárcsak a foci, "kicsiny csatákban" eldőlő harc, "a küzdelmek legnemesebbike". Ja, és ahol mindig vannak vesztesek. Most éppen a két, egymástól oly távoli világ összeboronálásának ötlete vérzett el.
Viltin Galéria, Bp. V., Széchenyi u. 3. Nyitva: kedd-szombat, 11 és 18 óra között, szeptember 12-ig.
