A férfifelsőkarra tekert töviskoszorúval reklámozott, a Szépművészeti megatárlataival konkuráló debreceni kiállításnak van ugyan néhány vitathatatlan előnye, de problémája jóval több. A pozitív oldalhoz tartozik, hogy a kiállítóhely tudatosan számol földrajzi helyzetével, s afféle lokális centrumként beemel tárlatára román, cseh, szlovák, lengyel és szerb művészeket - s ez a kontextus mindenképpen megnyugtató összehasonlítási alapot kínál a nemzetközi szinten alig jegyzett, marginális magyar művészet értékeléséhez. Dicséret illeti továbbá a szervezők munkáját, hiszen - mint a múzeum honlapján is olvasható - tizennégy országból, százharminc alkotó kétszáz művét hordták össze az épület második szintjére. Olyan irdatlan mennyiségű munkáról van tehát szó, amely igencsak igénybe veszi a befogadó türelmét. Ez még nem lenne baj, ha a műtárgyak nem tömörülnének egymásra, s nem az lenne az érzésünk, hogy egy zsúfolt múzeumi raktárban kell sétálgatnunk. Mintha Gulyás Gábor itt és most, egyszerre mindent meg akart volna mutatni a megváltással kapcsolatos víziókból, félresöpörve a szelektálás nehéz, ámde fontos feladatát. Esetleg a józan mérlegelést felülírta a küldetéstudat - az igazgató ugyanis elveti a művészettörténészek szerinte "rossz kádárista hagyományból" eredeztethető értekelő-értelmező szerepét.
Már a tárlatot reklámozó hét húzónév is inkább ügyes píárfogásnak tűnik, hiszen például Chagalltól egy kevésbé jelentős, apró gouache, Munchtől litográfia, Kokoschkától grafika, Bacontól pedig néhány sokszorosított munka szerepel. (Ráadásul a kiállítás alcímének - A modern művészet remekei a megváltásról - ellentmond, hogy sajnálatosan sok rossz kvalitású vagy érdektelen munkát állítottak ki.) A szuper-tárlat anyagát a rendezők négy téma köré csoportosították: Miféle test adatott nekünk, A halott ember, A történelem ígérete, A megváltás keresztje. E címkéket egyszerűbb ajánlatnak tekinteni. Akad olyan festmény, amelyről egyáltalán nem világos, hogyan kerül ide (jó, Picasso Ludwig Múzeumból kölcsönzött alkotásán valóban van egy meztelen nő, de az érdekesség mellett semmi sem indokolja, hogy két festőtől is szerepeljen húszévnyi különbséggel megfestve Malevics és Strzeminski alakja), továbbá bizonyos művek akár máshol is szerepelhetnének (például Ladislav Carny baktériumokkal beoltott, fényben foszforeszkáló "fejei" beférnének a halálszekcióba is). A látogatóknak emellett egy rendkívül "merész" kihívásra is válaszolniuk kell; elfogadják-e azt a nehéz feladatot, hogy leginkább formailag vagy témájukban hasonló, de egymástól oly távol eső munkák között keressenek összefüggést. Miért kerül szomszédságba egy Dalíról készült, korpuszos fotó és Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festménye (mindkettő festőállványra állítva)? Mi köze a közhelyes felszínen túl Szervátiusz Tibor nyomasztóan avítt, hatalmas "izzó trónon" ülő, agonizáló Dózsa-szobrának Derkovits Gyula harcos Dózsa-sorozatához, Grzegorz Klaman felöltöztetett viaszfigurájának, a térdeplő Lech Waleüsának Kicsiny Balázs Ivócsarnokához, ahol a pizsamás búvárok szintén térdepelnek?
Bár a sokoldalú direktor szerint a kiállításnak nem célja a botránykeltés, mégis mindent megtett, hogy afféle ínycsiklandozóként hírhedt műveket és alkotókat is beemeljen a válogatásba. Serranótól így nemcsak a halottakról készült fotósorozat szerepel, hanem a vizeletben úszó Piss Christ is, továbbá a 18 éven felüliek egy elzárt teremrészben megismerkedhetnek a bécsi akcióművészet nagyjainak, a vérben úszó orgia-misztérium játékok rendezőjének, Hermann Nitschnek és a testroncsoló Günter Brusnak az alkotásaival. Való igaz, hogy e réges-rég kanonizált munkák megtekintése semmiképpen sem kellemes, és nyilván sokak számára sokkoló, de a többi idehozott "botrányhős" jelenléte végképp öncélúnak tűnik. Warhol filmje unalmas, Mapplethorpe halálfejes botot szorongató önportréja inkább lírai, a formaldehidben tartósított cápájáról, legutóbb pedig a gyémántokkal kirakott koponyájáról elhíresült Damien Hirst munkája pedig egyszerűen észrevehetetlen.
Az összevisszaságban néhol megcsillan azért néhány gyöngyszem. Ilyen Pauer Gyula Torinói lepelje, Jaschik Álmos ironikus plakátja, Sorin Tara nem ide való, de erőteljes átfestett Románia-térképei, Bukta Imre gyufaszálakból kirakott Krisztusa vagy Eugeniusz Get-Stankiewicz Csináld magad! szettje fakereszttel, kicsiny Jézussal, kalapácscsal és három szöggel.
De mindez mit sem ér, hiszen a kiállítás koncepciója egy, a művészettől teljesen idegen kérdésen alapul. Mint megtudhatjuk, "a tárlat témája egy olyan, pátoszában is izgalmas kérdés, amely a romantika óta a művészetben megkerülhetetlen: Megváltható-e a világ? A tárlat nem akar semmilyen történeti, teológiai vagy pszichológiai nézőpont illusztrációja lenni. (...) [A műveket] olyan új összefüggésrendben mutatja be, amely képes arra, hogy aktualizálja és a látogatók számára egzisztenciálisan fontossá tegye a megváltás gondolatát." (Kiemelés tőlem - D. K.) Az még csak hagyján, hogy a hittanóra beköltözik a múzeum falai közé. De senki sem gondolhatja komolyan, hogy az összefüggésükből kiszakított és új "jelentésekkel" felruházott művek kusza halmaza bárkit is arra késztet, hogy mélyen elgondolkodjon Krisztus (vagy egyéb Messiások?) megváltó szerepéről. Ez a sok hókuszpókusz és hűhó csak arra jó, hogy a jóhiszemű és a képzőművészet iránt érdeklődő zarándokok tétován bolyongjanak a korok és stílusok között a "művészet templomában".
MODEM, Debrecen, Baltazár Dezső tér 1. Nyitva: december 31-ig
