Kiállítás - Száll a kék madár - Mindenemberboldogakarlenni

Zene

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Az Első Magyar Látványtár a giccses alkotások közös nevezőjét a boldogság iránti vágyban vélte felfedezni, s címként az 1965-ös Ki mit tud?-on második helyezést elért és Harangozó Teri által előadott sláger refrénjét használta fel (talán nem véletlen, hogy Dobos Attila, Halmágyi Sándor és Dobos Emőke dala Zámbó Jimmy repertoárjában is oly gyakran szerepelt). A volt Stankovics-malomból átalakított diszeli kiállítóteremben bemutatott válogatás nem lekezelően, hanem szeretettel közelít a témához, s hűen az 1990-es alapító okiratban lefektetett elvekhez, nem elítél, "csupán" prezentál, hogy a látogató a "szellemi önállóság és előítélet-mentesség" jegyében közelíthesse meg a műveket. A cél a sokszínűség, így nem csupán giccsművek, hanem naiv vagy dilettáns munkák, továbbá elismert vagy alternatív sztárok képei is szerepelnek (Szász Endre, Vető-Zuzu), sőt olyan alkotások is, melyek humorosan felhasználják és kifordítják a giccsfestészet sztereotípiáit (Elekes Károly külön teremben mutatja be talált és giccses képeket "feltuningoló" és átíró műveit).

A Vörösváry Ákos által rendezett kiállítások mindenkori jellemzője a szabad öntörvényűség, valamiféle gyermeki és friss látásmód, a nyitottság és a közvetlen élmény "dicsérete"; ennek megfelelően a legnagyobb természetességgel szerepelhetnek együtt kvalitásos műalkotások és bazári bóvlik, néprajzi tárgyak és ismeretlen mesterek ócskapiacon fellelt alkotásai, talált tárgyak, pipák és türelemüvegek, kortárs installációk és festett ládák. Az egymástól oly távol eső látványelemek vegyítése azonban sosem öncélú vagy zavaró: a "kőbe vésett" határok átlépése éppen arra szolgál, hogy képesek legyünk kíváncsian és elfogultság nélkül közeledni a mindent eluraló "látványsivatag" felé.

Bár a kiállítás tematikus rendet követ (van például tavaszi- és télitájkép-szekció), és szinte minden kötelező elem felbukkan a képeken (háborgó tenger és virágcsendélet, lovagvár és gyermekportré, őzike és szerelmespár, sellő és hattyú, gémeskút pulival és falusi udvar szoptató disznóanyukával, nem beszélve olyan műfaji átlényegülésekről, mint a gobelinbe átvitt kutyuska képe vagy a gyertyából készült "élethű" falovacskaszobor), továbbá szépen egymás mellé simul a vallásos és a politikai giccs is (igazi unikum az 1953-as nekrológ Sztálin haláláról), a befogadó szabad kezet kap, hogy kialakítsa saját elképzeléseit. Először is elgondolkozhat a jó és a rossz kép közötti éles határvonal meglétén: például egy Dedinszky nevű alkotó Rokonok című 1931-es festménye az összes giccskellék és elnagyolt részlet mellett igazi családi drámát sejtet. Továbbá vitába szállhat az "amatőr" és "naiv" kategória jogosságáról; a nyolcvannyolc évesen festeni kezdő falusi asszony, Veress Lidi néni apró nonfiguratív képei simán beleférnének egy absztrakt kiállításba (főleg, ha valamilyen ismert alkotó korai műveként tálalnák őket). A sok cirkalmas emlékkönyv láttán elmorfondírozhat azon, hogy mit kezdjen a nagymama kislánykori jókívánság-gyűjteményével, a megsárgult lapokon sorakozó közhelyes, boldogságot ígérő naiv mondatokkal - sajnálja-e a felmenőt, irigykedjen rá, áhítatosan őrizze tovább, vagy esetleg hajítsa ki a relikviát?

A kiállítás legnagyobb erénye éppen az, hogy a befogadó kénytelen felülbírálni elitista elképzeléseit, hogy a lekezelő kacarászás helyett megpróbálja távolságtartóan, de megérteni e műveket. Végső soron pedig felismeri, hogy mindenkinek szíve joga, hogy a maga módján és eszközeivel megkeresse azt a bizonyos kék madarat. De ne feledjük, a boldogság kicsiny szárnyasa - amit a Szerb Antal által "a szecessziós édeskésség, túlzó finomkodás és felesleges lelki élet" túlhabzása miatt megrótt Maeterlinck emelt valódi szimbólummá - azon nyomban meghal, ha a kezünkbe fogjuk. A madarat hajszoló két gyerek, Tiltil és Mitil története az intő példa, hogy nem árt résen lennünk.

Az Első Magyar Látványtár Kiállítóháza, Tapolca-Diszel, Derkovits u. 7. Nyitva: 2010. május 31-ig.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.