Kiállítás - Száll a kék madár - Mindenemberboldogakarlenni

Zene

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Szerelmesen turbékoló porcelán hattyúpár, pamutgombolyaggal játszódó cica, vécécsésze alakú hamutartó, kerti törpe (gólya, sőt elefánt), Mona Lisa mint törülköző, kagylókból felépített mini Halászbástya, feleségek "tízparancsolata", meztelen nőt formázó jégkocka, szappanopera, bugyiledobásra buzdító lagzizene - a sor végtelenségig folytatható. Hazug idillek és közhelyek, érzelgősség és szentimentalizmus, jópofaság ("tréfarépa") és patetizmus, nosztalgiázás és szenvelgés - ilyen, csöppet sem hízelgő fogalmakkal szokás körülírni a giccs lényegét. Gillo Dorfles egyenesen a rossz ízlés megjelenését látta benne - akinek még ismerős, az bátran alkalmazhatja a kispolgári csökevény terminus technicusát -, s valljuk be, magunk is szeretünk felülről és fölényesen tekinteni az egyszerű ösztönökre apelláló, különösebb mélységeket nem érintő, andalítóan kellemes és cukorszirupba mártogatott termékekre, miközben talán fel sem tűnik, hogy gyakran besétálunk a fogyasztói társadalom giccs-csapdáiba. A giccs határai ugyanis igen képlékenyek: könnyen elképzelhető például, hogy hovatovább egyre kevesebben ütköznek meg az újlaki "rekonstrukciós" tömbön vagy a Nemzeti Színház új épületén.

Az Első Magyar Látványtár a giccses alkotások közös nevezőjét a boldogság iránti vágyban vélte felfedezni, s címként az 1965-ös Ki mit tud?-on második helyezést elért és Harangozó Teri által előadott sláger refrénjét használta fel (talán nem véletlen, hogy Dobos Attila, Halmágyi Sándor és Dobos Emőke dala Zámbó Jimmy repertoárjában is oly gyakran szerepelt). A volt Stankovics-malomból átalakított diszeli kiállítóteremben bemutatott válogatás nem lekezelően, hanem szeretettel közelít a témához, s hűen az 1990-es alapító okiratban lefektetett elvekhez, nem elítél, "csupán" prezentál, hogy a látogató a "szellemi önállóság és előítélet-mentesség" jegyében közelíthesse meg a műveket. A cél a sokszínűség, így nem csupán giccsművek, hanem naiv vagy dilettáns munkák, továbbá elismert vagy alternatív sztárok képei is szerepelnek (Szász Endre, Vető-Zuzu), sőt olyan alkotások is, melyek humorosan felhasználják és kifordítják a giccsfestészet sztereotípiáit (Elekes Károly külön teremben mutatja be talált és giccses képeket "feltuningoló" és átíró műveit).

A Vörösváry Ákos által rendezett kiállítások mindenkori jellemzője a szabad öntörvényűség, valamiféle gyermeki és friss látásmód, a nyitottság és a közvetlen élmény "dicsérete"; ennek megfelelően a legnagyobb természetességgel szerepelhetnek együtt kvalitásos műalkotások és bazári bóvlik, néprajzi tárgyak és ismeretlen mesterek ócskapiacon fellelt alkotásai, talált tárgyak, pipák és türelemüvegek, kortárs installációk és festett ládák. Az egymástól oly távol eső látványelemek vegyítése azonban sosem öncélú vagy zavaró: a "kőbe vésett" határok átlépése éppen arra szolgál, hogy képesek legyünk kíváncsian és elfogultság nélkül közeledni a mindent eluraló "látványsivatag" felé.

Bár a kiállítás tematikus rendet követ (van például tavaszi- és télitájkép-szekció), és szinte minden kötelező elem felbukkan a képeken (háborgó tenger és virágcsendélet, lovagvár és gyermekportré, őzike és szerelmespár, sellő és hattyú, gémeskút pulival és falusi udvar szoptató disznóanyukával, nem beszélve olyan műfaji átlényegülésekről, mint a gobelinbe átvitt kutyuska képe vagy a gyertyából készült "élethű" falovacskaszobor), továbbá szépen egymás mellé simul a vallásos és a politikai giccs is (igazi unikum az 1953-as nekrológ Sztálin haláláról), a befogadó szabad kezet kap, hogy kialakítsa saját elképzeléseit. Először is elgondolkozhat a jó és a rossz kép közötti éles határvonal meglétén: például egy Dedinszky nevű alkotó Rokonok című 1931-es festménye az összes giccskellék és elnagyolt részlet mellett igazi családi drámát sejtet. Továbbá vitába szállhat az "amatőr" és "naiv" kategória jogosságáról; a nyolcvannyolc évesen festeni kezdő falusi asszony, Veress Lidi néni apró nonfiguratív képei simán beleférnének egy absztrakt kiállításba (főleg, ha valamilyen ismert alkotó korai műveként tálalnák őket). A sok cirkalmas emlékkönyv láttán elmorfondírozhat azon, hogy mit kezdjen a nagymama kislánykori jókívánság-gyűjteményével, a megsárgult lapokon sorakozó közhelyes, boldogságot ígérő naiv mondatokkal - sajnálja-e a felmenőt, irigykedjen rá, áhítatosan őrizze tovább, vagy esetleg hajítsa ki a relikviát?

A kiállítás legnagyobb erénye éppen az, hogy a befogadó kénytelen felülbírálni elitista elképzeléseit, hogy a lekezelő kacarászás helyett megpróbálja távolságtartóan, de megérteni e műveket. Végső soron pedig felismeri, hogy mindenkinek szíve joga, hogy a maga módján és eszközeivel megkeresse azt a bizonyos kék madarat. De ne feledjük, a boldogság kicsiny szárnyasa - amit a Szerb Antal által "a szecessziós édeskésség, túlzó finomkodás és felesleges lelki élet" túlhabzása miatt megrótt Maeterlinck emelt valódi szimbólummá - azon nyomban meghal, ha a kezünkbe fogjuk. A madarat hajszoló két gyerek, Tiltil és Mitil története az intő példa, hogy nem árt résen lennünk.

Az Első Magyar Látványtár Kiállítóháza, Tapolca-Diszel, Derkovits u. 7. Nyitva: 2010. május 31-ig.

Neked ajánljuk