Bár a magyar biedermeier festészet kiemelkedő alakját manapság kevesen ismerik, "kalandos élete" a századelő több életrajzírójának fantáziáját is megmozgatta. A hiányos biográfiai adatokat anekdotákkal, legendatoposzokkal pótolták (a pályaív ennek alapján a fiatal zsenitől a vagyonát elkártyázó úriemberig terjed), sőt Csathó Kálmán 1936-ban egész regényt szentelt az életét a Szép Juhászné fogadó tulajdonosaként bevégző művésznek. A legzavarosabb kérdést a kiállítás katalógusa tisztázza; ennek alapján tudható, hogy Borsosnak egy férjezett élettársa (s e kapcsolatból gyermeke) és egy felesége volt, továbbá halálos ágyán elvette gyermekei anyját, korábbi "szakácsnőjét". Ugyan a kiállítás kezdeténél látható karikatúra egy töpszli kis embert mutat (lábánál egy nyúlfülű kutyuskával), a néhány fennmaradt arckép és fénykép arra utal, hogy Borsos a korszak ízlése szerint jóképűnek számított.
Persze mindez kevés ahhoz, hogy a Magyar Nemzeti Galériában nagyszabású életmű-kiállítással adózzanak a művész emlékének: Borsos újbóli felemelkedése elsősorban annak köszönhető, hogy újra divatba jött a biedermeier korszak. A 2007-ben több európai nagyvárosban is bemutatott biedermeier kiállítás "plakátarca" az osztrák Friedrich von Amerling egyik festményén alapult - akinek Borsos a negyvenes évek elején nemcsak tanítványa, hanem barátja is volt. A kétévnyi kutatómunkával "megtisztított", pontosan azonosított életmű mindenesetre világossá teszi, hogy a művész nem véletlenül volt az osztrák és magyar arisztokrata megrendelők egyik kedvence, s hogy munkái nemcsak izgalmasabbak, mint a nagy vetélytárs, Barabás Miklós festményei, hanem nemzetközi kontextusban is értékelhetőek. 1861-ben lezárult, húsz évet felölelő életműve egyrészt kiválóan illeszkedik a biedermeier "második rokokónak" nevezett korszakába - ebben az időszakban a békés és egyszerű, idilli zsánerképeket, a "nemes egyszerűséget" felváltják a reprezentatív terekből, dúsan omló drapériákból és a mini csendéletként felbukkanó, csillogó és drága lakberendezési tárgyakból összeálló életképek. Borsos biztos és könnyű kézzel felvitt részleteiből, puha és lágy ecsetvonásaiból, súrlófényeiből és egy-egy ponton megcsillanó pászmáiból összeálló elegáns festményein selymes bőrű lánykák, gyöngyházfényben tündöklő, alig eltakart keblek tűnnek fel (az 1850-ben készült Lányok bál után című festmény erotikus felhangját csak fokozza, hogy a lustán heverésző/álmodozó lányok előtt "erkölcstelen témájú" metszetlapok hevernek), s a részletek néha oly pontosak és naturalisztikusak, hogy a figyelmes szemlélő (például a Vörös szakállas férfi arcképén) akár a dús pofaszőrzet szálait is megszámlálhatja. Borsosnak köszönhető az általános iskolai tankönyvekben kötelezően reprodukált Nemzetőr portré (1848), az elképesztően szép és élő tekintetű Női arckép csipkebetétes ruhában (1855) vagy a talányos Libanoni emír (1843 - lásd képünket), de olyan már-már giccsbe forduló képtípusok reinkarnációja is, mint a negédes és bájolgó Galambposta (1861).
A korábbi szakirodalom Borsos gyengébb műveit 1860 körülre datálta, s mintegy a festői kifáradás jeleként értelmezte, továbbá ezzel indokolta, hogy végképp felhagyva a festéssel Bécsből hazaköltözött Budapestre, majd Doctor Alberttal beindította fényképészeti vállalkozását a Nemzeti Múzeum körül akkoriban kialakuló Palota-negyed melletti füvészkertben, a mai egyetemi épületek helyén. Az ok ennél összetettebb: a gazdasági válság miatt megfogyatkozó bőkezű megrendelők helyébe a képre éhes polgárság lépett - kiszolgálásukra pedig sorra nyíltak a fotóműtermek a világ nagyvárosaiban. Budapesten nemcsak a festészeti végzettségű Borsos nyitott fényképészszalont - megtette már ezt korábban Barabás is -, s e képzőművészek teremtették meg a festői fotográfia műfaját. Borsosék gyorsan fejlődő üzleti vállalkozása elsősorban az úgynevezett vizitkártyákon alapult (a megrendelők általában tizenkét darabot rendeltek álló/ülő, egész vagy félalakos portréikból, melyeket aztán eljuttattak a népes rokonságnak), de szabadalmaztattak egy speciális montázstechnikát, és igen korán készítettek lovasportrét, utcaképet, majd "riportfotót" is a Bazilika összeomlott tornyáról. Legnagyobb "dobásuk" kétségkívül az 1867-es országgyűlési album összeállítása volt: az ő műtermük volt a legközelebb az akkori alsó-, illetve felsőház épületéhez. Az album képein ott sorakozik a képviselő Jókai, a fess Andrássy Gyula gróf - akit a korabeli pletyka Sisivel hozott hírbe -, báró Podmaniczky Frigyes gavallér és nőcsábász - aki nemsokára felcseréli hírhedt viszonyait egyetlen szerelemre, és "Budapest vőlegénye" lesz - vagy az elképesztő, több ágbogra szétváló, dús szakállat viselő gróf Festetics György. Láthatunk báli ruhába öltöztetett, unatkozó kislányokat, ismert embereket (a színész Lisznyait vagy Liszt Ferencet) - közel kétszáz darabot Borsos majd negyvenezer felvételéből. Ennyi negatívot "örökölt" tőle a lánya, amikor a művész 1877-ben, lezárva fotóspályafutását jelképes összegért átadta neki a műtermét. A hagyatékban a fényképezőgépeken, a kirakatszekrényeken, a berendezési tárgyakon (háttereken, műtermi bútorokon), a másolókereteken, a retusálóeszközökön és a bélyegzőgépeken kívül tizenkét darab vas fejtámasz is szerepelt. Ezekre támaszkodtak a hajdani pofaszakállas urak és gyöngyházkeblű nők - hogy mozdulatlanul kibírják, amíg megörökítik őket az utókornak.
Magyar Nemzeti Galéria, megtekinthető október 25-ig.
