Csupán három közös pont van Bob Dent és Sausic Attila között: több mint húsz éve élnek idegen nyelvű és kulturális hagyományú közegben, foglalkozásuk hasonló (írók-újságírók), s az idei ünnepi könyvhéten mindkettőtől megjelent a választott városuk (Budapest és Berlin) közterein fellelhető, döntően szoborba öntött emléknyomokról egy-egy könyv. Más a módszer, a stílus, a nyelvhasználat, a köztérről alkotott vízió, a célközönség - részrehajlás nélkül állítható azonban, hogy az eltérő súlycsoportú könyvek virtuális versenyéből mégis a filigrán kötet, a Magyar Narancs volt szerzőjének műve kerül ki győztesen.
Nem mintha a "különleges szemléletű" írásaiért Budapestért-díjjal jutalmazott Bob Dent sorrendben ötödik, a fővárosról szóló könyve nem lenne érdekes - persze, már akinek. Dent könyve döntően a Budapestet felkereső olyan külföldi (leginkább angol) turistáknak készült, akik időt és energiát fektetnek a célország történelmének mélyebb megismerésébe, s akiket feltehetően érdekel, hogy miről is mesélhetnek a lépten-nyomon felbukkanó bronz- vagy kőszobrok. "Budapest egyetlen szoborpark" - állítja a szerző, s valóban, a köztéri emlékművekből szinte teljesen kiolvasható Magyarország krónikája. (Talán nem véletlen, hogy a könyv hátsó borítóján, mintegy pszeudoönarcképként, Anonymus városligeti szobrának reprodukciója látható.) Dent könyve nem bédekker, hanem historiografikus mű, amely időrendben vezeti végig az olvasót a politikai hatalom képviselőinek szobraitól a kultúra hősein át a háborúk és tragédiák emlékezetén keresztül az 1956-os emlékművekig. A poroszos történelem- és irodalomoktatáson felnőtt nemzedékek számára kissé unalmas az ismert történelmi események újraolvasása vagy az irodalmi nagyságok biográfiájának felelevenítése (számukra talán Bandholtz tábornok és Pecz Samu lehet kakukktojás), ajánlható azonban mindazon tizenéves diákoknak, akiket érdekel a magyar történelem. Azon belül is leginkább az olyan kultúrpolitikai és művészettörténeti kérdések, mint hogy miért ott áll a szobor, ki alkotta, ki rendelte meg és miért, mi történt vele a felállítás után (elbontották, ledöntötték, száműzték), s hogy milyen beszédek hangzottak el a felavatásuk alkalmából. Ebből a szempontból Dent sorvezetője és ihletője Liber Endre 1934-ben megjelent könyve - kutatásaival mintegy folytatja és továbbírja a hajdani főpolgármester-helyettes munkáját. Mint maga a szerző is megjegyzi, a válogatás nem lehet teljes (bár ha szerepelnek az elbontott trianoni irredenta emlékművek, akkor miért nem olvashatunk például Osztapenko szobráról, a közös emlékezetben betöltött szerepéről?), s elsősorban a figurális köztéri művekre fókuszál. Alig találhatunk absztrakt munkát, s szinte teljesen hiányoznak az utóbbi időben - nem politikai megfontolások nyomán - felállított alkotások, például a turisták által oly kedvelt Vigadó téri kiskirálylány vagy a kutyás lány, a Gödör-beli szobrok vagy a Nemzeti Színház előtt tobzódó "nemzeti színészpanteon". A kötet fordítása egyenetlen, sok az elütés, hiányos a városkép ismerete (például Pauer 1848-as emlékműve nem Pestszentimrén, hanem Pestlőrincen van, a 2006-ban felállított "fázós" József Attila pedig nem az Andrássy út sarkán áll) - úgy hiszem, az Európa Kiadó azért megengedhetne magának egy korrektort és egy szakmai lektort.
Ha Dent terepe a múlt, Sausicé a jelen, a séták, a magukról megfeledkező szemlélődők városa. Szerinte a köztéri művészet a város önarcképével azonos, több és más, mint kőbe vésett emlékhagyás. "Urbánus cserépdarabjai" között éppúgy megtalálható a berlini lelenc (jégkorszaki vándorló kőtömb), a rózsaszínre festett, föld felett összekapcsolt (Tolnai Ottó által flamingóknak keresztelt) csővezetékek, a falbontás után a határsávból a városba kitörő rágcsálókra emlékeztető nyúlnyomok, vagy Wolpi (a nyúlból, vércséből és egyszarvúból összegyúrt állat) hűlt helye egy már felszámolt kocsmában. A város virtuális szövetébe beletartozik a kulisszarom, a Tacheles, a kreuzbergi ragozott ház, Marlene Dietrich sírja, vagy a lerombolt kelet-berlini parlament előtt az utolsó buszra várakozó Marx és Engels szobra. A jelenemlékek között pedig felbukkannak a budapesti múlt morzsái (fecskenadrág, Verhovina és Gagarin), focizások a Reichstag előtt, a lebontott falról lemásolt üzenet ("Eljön még a mi időnk, Menya!"). A kötet egyszerre személyes útikönyv (a belső borító metrótérképén azonosíthatók a helyszínek), berlini építészeti-szobrászati látlelet, mély, de cseppet sem nosztalgiázó emigrációs vallomás, szeszélyes sétanapló, fiktív történetek gyűjteménye, és finoman felrajzolt apakönyv. Voltaképpen darabokra szakadt sorsok és színhelyek, megélt pillanatok töredékeiből kibomló, lüktető szövegfolyam, sok-sok szálon futó, rövid novellákból összeálló irodalmi mű. A szerző szinte kézen fogva vezeti bóklászásra kész olvasóját/társát új és új élmények, váratlan találkozások és felfedezések felé - s mintegy el is engedi, hogy maga is átérezze a kiismerhetetlenül izgalmas, mindig másnak tűnő Berlin hangulatát. A múlt, a történelmi tények és ismeretek hálója csupán adalék. Csak az átélés, a fíling számít.
Bob Dent: Mesélő szobrok - Budapest köztéri emlékművei. Fordította M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2009, 330 oldal, 3390 Ft
Sausic Attila: Berlin utcáin - köztéri sétaÞrkák. Kalligram, 2009, 112 oldal, 2600 Ft
