Dékei Kriszta

A kiállítás központi témája a vidéki Magyarország ikonikus épülete, a sátortetős és négyzetes alaprajzú, elsősorban a tömeges lakásigény kielégítésére szolgáló háztípus.

Mi köze a Covid-járványnak a halotti maszkokhoz? Miért és mikor alakult ki az emberi arc (valójában a faragott képmás) ábrázolását tiltó zsidó kultúrában a portré fogalma? 

A Fotóhónap nyitóeseménye, s egyben legnagyobb kiállítása az észt felmenőkkel rendelkező Kuus (1953–2015) retrospektív tárlata, amelyet a tavalyi szentpétervári bemutató után immár Budapesten is láthatunk, változatlan formában – ez vonatkozik a dizájnra és a művek csoportosítására is. 

A kiállítás fő témája egy híres bűntény, amelynek megtörténtében aktív (vagy néha passzív) szerepet játszottak: egy sírásó, egy bécsi börtönőr, egy a frenológia iránt élénken érdeklődő hercegi titkár, egy menstruációs problémákkal küszködő hölgy, valamint egy ismeretlen személy holtteste (vagyis a koponyája), több háború, egy sokáig üres mauzóleum, továbbá a hosszan tartó pereskedések. A kiváltó ok pedig Joseph Haydn koponyája volt, amely majd 150 éven keresztül várta, hogy elhelyezzék végső, kismartoni nyughelyére.

A fiatal szobrászművész kiállításán fél tucat munka látható, amelyek több szállal kapcsolódnak korábbi alkotásaihoz. Saját bevallása szerint munkamódszerének sarokpontja, hogy a kész mű kétértelmű és nyitott, humoros és egyben ironikus is legyen, valamint reflektáljon társadalmi kérdésekre is. 

Meglepő a címe e csoportos kiállításnak, de ne számítsunk se humoros, se abszurd anyagra: a kiállítás a „betegség, az egészség, a sérülékenység, a gyógyulás, valamint a gyógyítás és a gondoskodás állapotait” járja körül, egy komor/komoly, igen sok területet érintő anyaggal.

Az 1928-as születésű Márkus Anna több munkáját is megtalálhatjuk ugyan magyar és nemzetközi közgyűjteményekben, életművének rétegzettsége és sokszínűsége kevéssé ismert. Míg a szentendrei Ferenczy Múzeum épp egy retrospektív tárlaton mutatja be a munkáit, a Kisterem Galéria a hatvanas évektől Párizsban élő művész oeuvre-jéből két műcsoportot emel ki: a hetvenes években készült olaj/papír munkákat és a kilencvenes években készített reliefeket.

Minden művészettörténésszel megeshet, hogy vizsgálandó tárgya, pontosabban egy művész életműve, s annak megértése/értékelése kicsúszik a keze közül, nehezen talál fogást rajta. Picasso pandanja, riválisa és barátja, a modern művészet kiemelkedő alakja, Henri Matisse (1869–1954) nekem pont ilyen; de csak a Szépművészeti Múzeumban látható, közel száz művet bemutató kiállítás után jöttem rá, hogy miért.

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

A Jovánovics-tanítványként, szobrász szakon végzett Bálványos egyéni kézjegye a különfélébb munkáin is rajta van. Egy törött szék volt az origó: e darabjaira hullott hétköznapi tárggyal lépett ki a körplasztika (azaz a klasszikus szobrászat) köréből, hogy egy új formarend (sík relief) lehetőségeit vizsgálja meg.

Eperjesi Ágnes: Összetett szélek című fotogramsorozata a művész apósának halála után keletkezett.