A Szépművészeti Múzeum viszonylag kicsi Michelangelo-termében látható kiállítás (amelyet még tavaly, a festő születésének 100. évfordulójára időzítve nyitottak meg) közel hatvan művet tartalmaz, és a festő emigrálása (1948) után készült munkákra fókuszál, arra az időszakra, amikor Hantaï (aki Franciaországban vette fel a diakritikus ékezetet a nevébe) a modernizmus mestereinek tanulmányozása során eljut saját kifejezésmódjához.
A negyvenes években a főiskola épületében helyezték el a Gerlóczy-gyűjtemény francia posztimpresszionista anyagát, és a fiatal művész rendszeresen eljárt a Francia Intézet igazgatója, François Gachot művészettörténész előadásaira, a Szépművészeti Múzeum könyvtárában pedig a modernizmus mestereinek műveit tanulmányozta. Cezanne és Matisse annyira fontos volt neki, hogy franciaországi műterme falán mindkét művésztől szerepeltek reprodukciók – ily módon e kiállításnak már megágyazott a múzeum tavalyi Cezanne- és Matisse-kiállítása. Érintőlegesen azért (a katalógusból) kiderül, hogy Hantaï már itthon nevet szerzett magának, nem csupán, mint ember (obligát művészkülső, antifasiszta beszéd 1944-ben), hanem mint művész is (volt egyéni kiállítása és megkapta a műkritikusok első Ifjúság-díját). Látható viszont (rögtön a bejáratnál) egy 1947-es, nagy méretű önarckép, amelyen a művész zöld csíkos papucsban áll a festménye előtt.
Geskó Judit, a kiállítás kurátora a párizsi évek inspirációs forrásait járja körül, megtámogatva a múzeum gyűjteményéből kiválogatott (illetve magángyűjtőktől és az Albertinától kölcsönzött) absztrakt anyaggal.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
