Miért volt oly sok zsidó alkotó a 20. század eleji progresszív művészek között? Miben különböznek a zsidó női és férfi művészek önportréi? A kiállítás ezekre keresi a választ, de ennél jóval többet kapunk.
A 2B galéria nem először mutat be olyan tematikus kiállítást, ahol a Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményeiből származó dokumentumok, fényképek és műalkotások szerepelnek, ilyen volt a Csillag a házon, csillag a kabáton (2020) és a tavalyi Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből című válogatás is. Most a kurátor, Farkas Zsófia négy tematikus részbe rendezte a majd’ harminc művész (döntően) a múlt század első felében készült alkotásait.
Az első részben egy kultúrtörténeti utazáson vehetünk részt, amelynek mozgatórugója a „kijátszás” fogalma, a Talmud szigorú törvényeinek finoman áthangolt értelmezése.
A kezdő lépéseket a marosvásárhelyi ortodox zsidók tették meg (legalábbis Magyarországon); ún. mikrográfiákat (betűkből megrajzolt arcokat) készítettek. Ezek a rajzok mágikus erővel bírtak; a rabbitól kapott, rajzolt képmás amulettként szolgált az újszülött gyermek és az anya számára. A magas, azaz írásalapú, zsidó kultúrában már a 18. században elterjedt, hogy a rabbik (a már halott) mestereik portréját helyezték el a dolgozószobájukban („saját szemeddel kell látnod tanítódat”). Ezt némi spéttel a honi kultúra is követte. A szekció dokumentumértékű műveit Bálint Endre 1937-ben készült Öreg zsidó című festménye zárja, mintegy előre jelezve a modernizáció, az asszimiláció, illetve az elszakadt gyökerek közötti feszültséget, amely a következő egységben szereplő, nagyrészt városi és értelmiségi zsidók képein is egyre-másra visszaköszön.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
