Kiállítás

Mögötte fájdalom

A festő-poéta. Tichy Gyula, a magyar szimbolizmus mestere

Kritika

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

A sors fintora, hogy épp egy olyan művész évfordulós bemutatását hiúsították meg a Covid-járvány miatti lezárások, aki egész életében a fiatalon szerzett tüdővész (tbc) tovább élő tüneteitől szenvedett: halálát egy rosszul sikerült műtét, más források szerint viszont a ki­újuló betegsége okozta. A kétségkívül jó kezű kismester életében sem volt nagyon sikeres (csupán egyetlen kiállítása volt), lakóhelyén (a felvidéki Rozsnyón, ahol rajztanárként dolgozott) nem ismerték/értékelték, halála után pedig mintha kihullott volna a művészet történetéből.

S ha e kiállítás múltat újraíró, új értelmezéseket kínáló kurátora (Földi Eszter) lett volna annyira merész, hogy egyértelművé tegye, mi is, ami számára fontos és izgalmas Tichy művészetében, akkor talán a kiállítás címadásával és a névjegyét hordozó plakáttal is másként bánt volna; mert aki nem ragad le a minduntalan megjelenő, könnyeden felvitt női aktoknál, az sokkal többet is megérthet Tichy különös világából. A plakát persze stílusában megfelel a művész itt bemutatott KÉVE-plakátjainak, de a „festő-poéta” jelző már-már ellene megy a látottaknak (hacsak nem ezt is szimbolikusan kell érteni); a kiállított, majd’ 80 mű között csupán 7 festményt látunk (az önéletrajzi résznél nyolcadikként felfedezhetjük egy hatalmas méretű mű apró reprodukcióját is), arra utaló jelet viszont nem találunk, hogy Tichy költő lett volna. Pedig írt; kisebb (időbeli) kihagyásokkal egy fantasztikus regényen (Mars rabjai) dolgozott, és összeállított egy az ábécé rendjét követő „önéletrajzi szótárat” is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.