Kiállítás

Bíbor tenger

Vaszary. Az ismeretlen ismerős

Kritika

A kiállítás minőségét ugyan nem befolyásolja, de a bemutatott anyag kommunikációja, a „szenzációs felfedezés” elfedi azt a szomorú tényt, hogy a múzeum munkatársai egy elég súlyos szakmai fiaskóból kovácsoltak tőkét/erényt.

A történet már-már mesébe illő; 2016-ban a Magyar Nemzeti Galéria egy eldugott szekrényében két darab tekercsben Vaszary János (1867–1937) negyven, eddig ismeretlen művére bukkantak. Jogosan merül fel a kérdés, hogyhogy nem tűnt fel senkinek az anyag hiánya, illetve miért épp ekkor került elő?

Az MNG-t 1957-ben alapították a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből leválasztott magyar művészet őrzésére és bemutatására. A múzeum 1975-ben költözött fel a Várba. Egy ilyen hatalmas, több tízezer tételt tartalmazó anyag szakszerű áttelepítéséhez évek munkájára van szükség, ahol az átadott dokumentumok (ajándékozási, adományozási szerződések, vásárlási iratok, hagyatéki leltárok) alapján a műveket bevezetik az ún. törzsleltárba. Ebben sok tétel szerepelt Vaszarytól, hiszen a Szépművészeti még a művész életében számos munkát megvett, illetve maga az özvegy is a múzeumra hagyta a nála maradt műveket. Az ismeretlen Vaszary-képek még évekig rejtve maradhattak volna, ha nem indul meg az 1957-es folyamat immár visszafelé, ha nem kell a Szépművészetivel való újraegyesítés, és a kormányzat nagyszabású tervei miatt a raktárakat csontig kiüríteni. S ugyan az előkerült művek provenienciája (származása) utáni nyomozás feltárta, hogy e tételek szerepeltek az özvegy hagyatéki leltárában, de nem lehet az eltűnésüket csupán egy valahai (talán szórakozott) muzeológus számlájára írni. A múzeumi törvény szerint ugyanis a tízévenként esedékes nagy revíziók mellett évenként is kell kisebb ellenőrzéseket végezni: kijelölni a restaurálást igénylő műveket, pontosítani a raktári helyet, egyes műveknél ellenőrizni a méreteket, összevetni a leltárkönyvi tételeket, illetve a szerződéseket a valósággal. S bár tényleg hatalmas anyagról van szó, majd’ ötven év alatt azért jutott volna idő mélységi ellenőrzéseket is végezni, főként úgy, hogy az MNG 1961-ben és 2007-ben is rendezett nagyszabású Vaszary-emlékkiállítást.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.