Kiállítás

Fekete-fehér

Közvetlen történelem – Juhan Kuus életműve

Kritika

A Fotóhónap nyitóeseménye, s egyben legnagyobb kiállítása az észt felmenőkkel rendelkező Kuus (1953–2015) retrospektív tárlata, amelyet a tavalyi szentpétervári bemutató után immár Budapesten is láthatunk, változatlan formában – ez vonatkozik a dizájnra és a művek csoportosítására is. 

Az utazó kiállítást a Johan Kuus / Dokfoto Keskus nevű művészeti intézmény szervezte, őrájuk bízta ugyanis az egész életében Dél-Afrikában élő fotóművész a hagyatékának gondozását.

Kuus 17 éves korától egészen haláláig fotózta a hazájában zajló eseményeket, fotói és fotóesszéi a Die Burger, a Rapport, a Die Beeld, a The Rand Daily Mail és a The Sunday Times című újságokban jelentek meg, és számos nemzetközi díjat nyert el velük. Ikonikus fotót készített Nelson Mandela és Bill Clinton találkozásáról is. Később, az országa iránti érdeklődés „elhalványulása” (azaz az elnyomó rendszer bukása) után, 2000 körül elbocsátották állásából. Ezután bőrvágóként dolgozott; halála előtt pedig egy hajléktalanszállón lakott.

Munkássága egybeesett a faji szegregáción alapuló apartheid időszakával (1961–1994), amelynek gyökerei egészen 1685-ig nyúlnak vissza, a holland telepesek már akkor betiltották a vegyes házasságot. A személyi igazolványokban kötelezően szerepelt a faji hovatartozás (európai, színes, ázsiai, fekete), a feketék nem léphettek be éttermekbe, nem utaz­hattak „fehér” buszon, csak a számukra kijelölt ajtókat használhatták, nem rendelkeztek szavazati joggal.

Az ország történelmében nagy szerepet játszó első gyarmatosítók, a portugálok, majd az angolok és a búrok, a helyi törzsek és a rabszolgák, illetve mindenféle bevándorlók mellett részt vettek a Balti államok „képviselői” is. Ilyen volt a litván származású Sarah Gertrud Millin, aki 1924-ben írt és sok nyelvre lefordított könyvében (Isten mostoha gyermekei) hosszasan értekezett a „fajok” alá- és fölé­rendelésének célszerűségéről, a „fajok” keveredésének tragikus voltáról. Szintén litván származású volt Dél-Afrika első női irodalmi Nobel-díjasa (1991), Nadine Gordimer is, aki műveiben a rendszer elviselhetetlen igazságtalanságával szemben szólalt fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.