Kiállítás

Fekete-fehér

Közvetlen történelem – Juhan Kuus életműve

Kritika

A Fotóhónap nyitóeseménye, s egyben legnagyobb kiállítása az észt felmenőkkel rendelkező Kuus (1953–2015) retrospektív tárlata, amelyet a tavalyi szentpétervári bemutató után immár Budapesten is láthatunk, változatlan formában – ez vonatkozik a dizájnra és a művek csoportosítására is. 

Az utazó kiállítást a Johan Kuus / Dokfoto Keskus nevű művészeti intézmény szervezte, őrájuk bízta ugyanis az egész életében Dél-Afrikában élő fotóművész a hagyatékának gondozását.

Kuus 17 éves korától egészen haláláig fotózta a hazájában zajló eseményeket, fotói és fotóesszéi a Die Burger, a Rapport, a Die Beeld, a The Rand Daily Mail és a The Sunday Times című újságokban jelentek meg, és számos nemzetközi díjat nyert el velük. Ikonikus fotót készített Nelson Mandela és Bill Clinton találkozásáról is. Később, az országa iránti érdeklődés „elhalványulása” (azaz az elnyomó rendszer bukása) után, 2000 körül elbocsátották állásából. Ezután bőrvágóként dolgozott; halála előtt pedig egy hajléktalanszállón lakott.

Munkássága egybeesett a faji szegregáción alapuló apartheid időszakával (1961–1994), amelynek gyökerei egészen 1685-ig nyúlnak vissza, a holland telepesek már akkor betiltották a vegyes házasságot. A személyi igazolványokban kötelezően szerepelt a faji hovatartozás (európai, színes, ázsiai, fekete), a feketék nem léphettek be éttermekbe, nem utaz­hattak „fehér” buszon, csak a számukra kijelölt ajtókat használhatták, nem rendelkeztek szavazati joggal.

Az ország történelmében nagy szerepet játszó első gyarmatosítók, a portugálok, majd az angolok és a búrok, a helyi törzsek és a rabszolgák, illetve mindenféle bevándorlók mellett részt vettek a Balti államok „képviselői” is. Ilyen volt a litván származású Sarah Gertrud Millin, aki 1924-ben írt és sok nyelvre lefordított könyvében (Isten mostoha gyermekei) hosszasan értekezett a „fajok” alá- és fölé­rendelésének célszerűségéről, a „fajok” keveredésének tragikus voltáról. Szintén litván származású volt Dél-Afrika első női irodalmi Nobel-díjasa (1991), Nadine Gordimer is, aki műveiben a rendszer elviselhetetlen igazságtalanságával szemben szólalt fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.