Kiállítás

Fekete-fehér

Közvetlen történelem – Juhan Kuus életműve

Kritika

A Fotóhónap nyitóeseménye, s egyben legnagyobb kiállítása az észt felmenőkkel rendelkező Kuus (1953–2015) retrospektív tárlata, amelyet a tavalyi szentpétervári bemutató után immár Budapesten is láthatunk, változatlan formában – ez vonatkozik a dizájnra és a művek csoportosítására is. 

Az utazó kiállítást a Johan Kuus / Dokfoto Keskus nevű művészeti intézmény szervezte, őrájuk bízta ugyanis az egész életében Dél-Afrikában élő fotóművész a hagyatékának gondozását.

Kuus 17 éves korától egészen haláláig fotózta a hazájában zajló eseményeket, fotói és fotóesszéi a Die Burger, a Rapport, a Die Beeld, a The Rand Daily Mail és a The Sunday Times című újságokban jelentek meg, és számos nemzetközi díjat nyert el velük. Ikonikus fotót készített Nelson Mandela és Bill Clinton találkozásáról is. Később, az országa iránti érdeklődés „elhalványulása” (azaz az elnyomó rendszer bukása) után, 2000 körül elbocsátották állásából. Ezután bőrvágóként dolgozott; halála előtt pedig egy hajléktalanszállón lakott.

Munkássága egybeesett a faji szegregáción alapuló apartheid időszakával (1961–1994), amelynek gyökerei egészen 1685-ig nyúlnak vissza, a holland telepesek már akkor betiltották a vegyes házasságot. A személyi igazolványokban kötelezően szerepelt a faji hovatartozás (európai, színes, ázsiai, fekete), a feketék nem léphettek be éttermekbe, nem utaz­hattak „fehér” buszon, csak a számukra kijelölt ajtókat használhatták, nem rendelkeztek szavazati joggal.

Az ország történelmében nagy szerepet játszó első gyarmatosítók, a portugálok, majd az angolok és a búrok, a helyi törzsek és a rabszolgák, illetve mindenféle bevándorlók mellett részt vettek a Balti államok „képviselői” is. Ilyen volt a litván származású Sarah Gertrud Millin, aki 1924-ben írt és sok nyelvre lefordított könyvében (Isten mostoha gyermekei) hosszasan értekezett a „fajok” alá- és fölé­rendelésének célszerűségéről, a „fajok” keveredésének tragikus voltáról. Szintén litván származású volt Dél-Afrika első női irodalmi Nobel-díjasa (1991), Nadine Gordimer is, aki műveiben a rendszer elviselhetetlen igazságtalanságával szemben szólalt fel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.