S bár Leticia Ruiz Gómez, a kiállítás főkurátora pazar ívet vázol fel a festő életművéből (a kiállított, közel hetven mű között ötvennél több az eredeti vagy a mester műhelyéhez köthető), de ez a zavar, a festő istenítése és elutasítása közötti ingadozás átszövi El Greco művészetének korabeli és későbbi recepcióját is. A művész megítélésének/piaci értékének problémája indirekten a kiállításon is megjelenik. Ez ugyanis nem egy utazó tárlat, integrálja a múzeum El Greco-anyagát is, amely a spanyol után a második legnagyobb Európában. (A budapesti gyűjteményben öt eredeti művet, két véleményes, de inkább a műhelyhez köthető munkát, és egy mostanában letétként bekerülő, eredeti alkotást őriznek.)
El Greco a saját bevallása szerint 1541-ben született az akkoriban a Velencei Köztársasághoz tartozó Krétán, s midőn a helyi közösségben elnyerte a mester címet, 1567-ben Velencébe ment (nem sokkal ezután festhette a kiállítás nyitóművét, az ortodox szokásnak megfelelő, aranyozott háttér előtt álló hús-vér Krisztust ábrázoló képet). Magával vitte nemcsak a bíbor- vagy rozsdavörös alapozás technikáját, de az addig készített munkáinak kis méretű változatait is. E technika és az ún. Ricardo-képek egész életén át végigkísérték; nemcsak afféle miniatürizált életmű-katalógusként szolgáltak, hanem másolásra vagy mintaként az adott térbe történő adaptálásra is. S bár nincs nyoma, hogy Velencében Tiziano vagy Tintoretto tanítványa lett volna, az biztos, hogy végleg elkötelezte magát a velencei festészet elsőbbsége mellett.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
