Para-Kovács Imre

Vallási tárgyú összejöveteleken általában álldogálni meg üldögélni szoktam, és figyelem magamat, hogyan reagál a neurózisom a történésekre. Kell kábé két óra, addigra általában kiderül, hogy megnyugszom-e, vagy még jobban szorongok. A Szekér-fesztiválon egészen megbékéltem, csak tizenöt percenként rezdült egyet-egyet a fejem, ami messze elmarad az átlagostól.

A könyv alcíme fölött első pillantásra átsiklott az agyam, mármint hogy Cangjang-Gjaco, a 6. dalai láma szerelmes versei, de aztán észbe kaptam. Hogy is van ez? - kérdeztem magamtól, és válaszoltam is rögtön az utószó segítségével, mivel ott kiderül, hogy Cangjang-Gjaco klasszikus kurvapecér volt, pinamalom.

A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.

Jó dolog, ha valakinek van családja, mert nem kell folyton magáról írnia, mint nekem. Én csak - az elengedhetetlen szülők, úgymint édesanya, édesapa mellett - egy keresztapával rendelkezem, aki naiv képeket fest, általában bikán lovagló mezítelen nőket és vihart a Hortobágyon, ugyancsak bikával. A bikáknak nagy, szomorú emberszemük van, a mezítelen nőknek pedig baromi nagy melleik. Aztán van még egy unokanővérem, de ő nem itt lakik. Bächer Ivánnak azonban kiterjedt és bőségesen dokumentált rokonsága van, akiknek egy egész könyvet szentelt.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi zavart a történelemkönyvekben. Mondjuk nem mindennap szálltam magamba, de néha eszembe jutott, hogy miért is volt annyira szar mindegyik. Persze részben mert meg kellett tanulni, de ez csak az egyik ok volt, amiért végül is úgy döntöttem: földrajzra fakultálok. Igazából az zavart - mint most Lőrinc László könyve olvasása közben rájöttem -, hogy az évszámok, királyok, forradalmak mögött nem volt semmi, de semmi, amiből igazán megtanulhattam volna, hogyan is éltek akkoriban az emberek.

Amikor már a viszonylag könnyen értékesíthető műszaki cikkektől megszabadultunk a sarki orvgazdánál, és a könyvek is szépen bevándoroltak az antikváriumba, nem beszélve a felesleges ruhákról, cédékről és egyebekről, hát bizony akkor sorra kerülnek a bútorok, melyek funkciójukat vesztve ilyentájt pusztán szimbolikus izék, szóval olyan felesleges dolgok (hülye mondat, majdnem beleizéltem).

A mosó-, mosogató- és tisztálkodószerek annak fényében, hogy valamennyi ugyanabból az anyagból, azaz ipari salakból készül, tetemes hányadát alkotják a családi költségvetésnek, már ha van ilyen (nem család, hanem költségvetés). Ezek beszerzése sokadikán korántsem egyszerű, bízvást állíthatjuk, hogy egyenesen lehetetlen, ám pótlásukról könnyedén lehet gondoskodni.

Nagy veszély fenyegeti a kiskamasz korú gyermekkel rendelkező családok pénztárcáját, mivel az Unikornis Kiadó elkezdte Karl May összes műveinek kiadását, kábé havi egykönyvi sebességgel. A vállalkozás embert próbáló, a cél nemes: konkurálni még egyszer utoljára az ezredvég előtt az elektronikus mesével, és könyvet adni a srácok kezébe (ha mindjárt az ingünkért is).

A szerző, akit a fülszöveg konzervatív történészként definiál, nagyon utálhatja a baloldali értelmiségieket, illetve a baloldaliakat, függetlenül attól, hogy értelmiségiek-e vagy sem, és az értelmiségieket is, csak úgy, mert vannak, de legjobban a zseniket utálja, a középszerűek minden gyűlöletével és szenvedélyével, egy egész könyvet szentelt a témának.

Sokadika nem kezdődik el, illetve elkezdődött valamikor a balladai időkben, de azóta tart, folyamatosan sokadika van, legfeljebb ilyen görcsös rángatózásnak tűnő hullámtevékenységet mutat, miszerint néha kevésbé, néha nagyon van sokadika. A nagyon sokadika általában a luxuscikkek eltünedezésével ad hírt magáról, mondjuk elfogy a papírszalvéta, a papír zsebkendő, a papírpénz, a tréfából még mindig kenyértartónak nevezett, hajlított lemezből készült tárgyban pedig már csak egy megkövesedett sercli jelzi, hogy rohan a csermelyléptű idő. Ilyenkor kerülnek elő a zugokból az üres üvegek.

Amikor egy ilyen volumenű fekáliakavarás beindul, tényfeltáró újságíró legyen a tollán, aki kitalál az útvesztőből. Nem is az ítélethirdetés a cél, csak a megismerhető valóság minél részletesebb bemutatása, mármint annak a részének, amit elénk ömlesztenek az ellenérdekeltek. Az istállótakarítás ehhez képest vidám szabadidős tevékenység, ha értik, mire gondolok.

Talán csak a Cápa című film indítása fogott meg ennyire, mint ennek a könyvnek a felütése, amiből értesülhettem, hogy volt egyszer egy ember "Budapest vőlegénye, a kockás báró, aki ifjan egyszer csalódott egy hölgyben, s attól kezdve csak városához volt hűséges, de ahhoz mindhalálig".