Para-Kovács Imre

Azt már a nyolcvanas években sem tudtuk pontosan, hogy mitől működik egy hely, miközben a másik száz méterrel mellette csak döglődik, mint egy partiba vetett hal; hogy mi az a bizonyos plusz, amitől az egyik kocsmában nem lehet találni egy sakktáblányi szabad területet, míg a szomszédban ingyen whiskyvel jutalmazzák, aki benéz az ablakon - de néhány szempontra azóta, hogy megöregedtünk, kétségkívül fény derült.

Nem voltak jók az előjelek: az egyik helyi utazási iroda bevásárlóutakat hirdetett Nyíregyházára, ami azért csak látszólag olyan, mintha a kazincbarcikai baseballcsapat Ózdra járna edzőtáborozni, ráadásul még Horn Gyula is ellátogatott a Mihály-napi vásárra ezen a hét végén. A debreceni polgárok változást akarnak, úgyhogy építenek egy hegyet.

Ha egy félműveltségi vetélkedőn nekem szegeznék a kérdést, hogy melyik az a hely Budapesten, ahol össze lehet futni a Joel Rubin Jewish Music Ensemble hegedűsével, amint épp a Mumin nevezetű punkzenekar énekesével sörözik, hát még hosszú mélázás után sem válaszolnám azt, hogy a Népszínház utcai antikvárium. Pedig ez lenne a helyes felelet.

Veszprémbe megérkezni elég erős élmény: először is vezetőm és barátom több ízben kijelenti, hogy megérkeztünk, pedig dehogy, másrészről a város közelében Egely György tollára kívánkozó fényjelenségek fogadnak, de csak egy település ég, szerencsére nem az, ahová igyekezünk.

Rég láttam ilyen erős szerzőgárdát hip-hop-lemezen, de erről inkább később, először a borítót dicsérném, átszellemült fekete férfi és fehér nő, félreérthetetlen és gyönyörű erotikus fotó, az ilyentől szoktak agyvérzést kapni a fajvédők mindkét oldalon. Szeretem az ilyet, finom, de határozott ütés a gyönge pontra.

Krasznahorkai László Márai Sándor-díjat kapott, és ez nagyszerű alkalomnak látszott, hogy beszélgessünk Szarajevóról, Zágrábról, filmforgatásról, Li-tai Póról, Kínáról és a borról, szóval mindenről, csak irodalomról nem.

Amikor hajnali kettő körül megemlítem valahol, hogy véletlenül van nálam egy Tankcsapda-kazetta, általában miskolci bunkónak, illetve vidéki narkós tahónak neveznek kollégáim, barátaim - nem teljesen alaptalanul -, de azért egy-két szám erejéig hagyják, hogy kiéljem magam. Ilyenkor mindig sikerül néhány újabb hívet szereznem a zenekarnak: no lám, ezek mégsem akkora dorongok! - mondja valaki, és ilyenkor örül a szívem.

Már a belépésnél elválik a szar a májtól, a szerencsétlenek, akik pénzért vették a jegyet, főhetnek a tömegben, a tiszteletjegyesek dettó; csütörtökön például 78 percig tartott, mire sikerült kiváltani a jegyért a karszalagot, és utána a rémületes tömegnyomorban bepasszírozódni végre a szigetre átvezető hídra. A fekete karszalagosoknak viszont, akik a közreműködők, gyakorlatilag mindent lehet, még az előre megfontolt, aljas indokból elkövetett rettenetes részegséget is elnézően kezelik, sőt zuhanyozni lehet meleg vízben, ami idén a Pepsi Sziget csimborasszója.

Nekem már egy idő óta minden déja vu, nem érnek meglepetések, csak teszek-veszek, úgy olvasok, ahogy mások írnak, vagy úgy sem, csak várom, hogy kimehessek a strandra, esetleg le, az Eldorádóba, ahol öntöttvas széken lehet olvasni a Vasárnapi Híreket, amíg tart a sör, aztán vissza a lakásba, ott legalább csönd van, meg könyvek, na nem mintha vennék mostanában, csak úgy kapom, adják, hogy írjak róla, én meg írok, mibe kerül az nekem, időm van, számítógép van a szerkesztőségben.

Lassan véglegesen zátonyra futó szocializációm miatt nem nagyon járok olyan társadalmi megmozdulásokra, ahol nem lehet nyugodt szívvel a virágcserépbe hányni, de életemben először, idén ellátogattam a Filmszemlére, ahol nagy örömömre a szervezők átvállalták a 25 forintos (nőknek 50) WC-használati díjat. Néhány film megtekintése után bízvást állíthatom, e gesztus bölcs előrelátásról tanúskodott.

1997 van, nem járnak kifejezetten nagy idők azokra a zenekarokra, amelyekben hosszú hajú, bőrnadrágos figurák rohangálnak fel s alá a színpadon, aztán a főfényben megállnak nagy terpeszben, és orgazmust mímelve ráizzadnak a c-majorra. Ezek a csoportok körülbelül annyira izgalmasak, mint A homok titkai, buták, közhelyesek és lábszagúak, hiába szivárogtak vissza a lóbadzset klipműsorok alulfizetett zenei szerkesztőinek állott oldalvizén újra a köztudatba, már rég csupán a szakmunkásképző intézetek gólyabáljait tudják lázba hozni, de azt is csak a harmadik liter forralt vodka per fő után. Ebben a boldog tudatban lézengtem magam is, amikor egy kölcsönautóban felejtett kazetta révén megismerkedtem a Tankcsapda második hivatalos hanghordozójával. Két napig hallgattam egyfolytában, és tudtam, hogy megtaláltam a kivételt, ami erősíti a szabályt.

Egyszer jutottam el Dog Eat Dog-koncertre életemben, és elég jól szórakoztam, hangos volt, gyors és ismerős, mozogtam, ittam, ismerkedtem a helyzettel, aztán hazamentem, és kábé félóra múlva elfelejtettem az egészet, ami még nem igazán jelent semmit, hiszen a Pap Rita némelyik slágere teljesen beleette magát az agyamba, osztán mégis úgy fekália az egész, ahogy van.