Mintha élnél (Néha úgy tűnik, mintha vége lenne, pedig dehogy)

  • Para-Kovács Imre
  • 1999. július 1.

Lokál

A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.
A permanens sokadika egyik rázós, de szerencsére ritkán előforduló pillanata, amikor a menthetetlenül hosszú, de inkább végtelen hétköznapok valamelyikén valaki valamiért pénzt küld, és a rutinból felhívott TeleBank - ilyenkor persze behízelgően nyájas - géphangja közli velünk, hogy számlánkon pénz található. Ezen azonban könnyű segíteni.

Egyszerű esetben ilyenkor épp a helyszínen tartózkodik a főbérlő, aki már döbbent hallgatásunkból is levonja a megfelelő következtetést, és az automatához kísér minket, hogy szemérmes mosollyal elvegye az összeget, vagy ha ez nincs, akkor a pénzzel a zsebünkben megpihenünk kicsinyt a fotelban, majd a - piacgazdaság rákja néven is közismert - lelkiismeretünkre hallgatva, felhívjuk hitelezőinket, hogy akkor most lehet jönni és kifosztani, mert az milyen jó, amikor az ember már csak kétszázharmincezer forinttal tartozik.

Ezek a helyzetek megoldják a dilemmát, hogy mihez is kezdjünk a hirtelen és mindig váratlanul érkező pénzzel, vannak azonban olyan pillanatok, amikor sem főbérlő, sem hitelező, sem lelkiismeret, sem villanyszámlás nem tántoríthat el minket attól, hogy a bevételt zsebre gyűrve elinduljunk a Ráckert felé. Ilyenkor van aztán a baj, már ha bajnak nevezhető az a folyamat, ami a majdnem végéből egy éjszaka alatt megint ultrasokadikát csinál.

A Ráckert első pillantásra nem tűnik veszélyes helynek, hatalmas kapu szolgálja a kijövetelt, pulthegyek a rendelést és asztalok a kényelmes alvást, szóval semmi velőtrázó, le lehet ülni, aztán körülnézni, hogy most akkor akar-e itt valaki pókerezni?!

Általában akar.

Ilyenkor a zsebet melengető pénz és a kora nyárinak is nevezhető idő meghozza gyümölcsét, és a valakik által átutalt pénz hamarosan a krokodiloké lesz, vagy megfiadzik, bár ezen utóbbi jelenségre a közelmúltban nemigen akadt példa. Szóval maradjunk a természetes lefolyásnál, ász sorra hetes full, aztán treff flösre bubi póker, hogy most az egészen általános, ász kilences döpárra előhúzott ász tízes döpárról ne is beszéljek. Ilyenkor a villámgyorsan bekövetkező - úgynevezett - újra sokadikát még lehet odázni, az ember szociológust keres a tömegben, aki pénzt ad, majd később írót, aki ugyancsak, de végül eljön a pillanat, midőn érdemes a reggelre koncentrálni és betartalékolni valamit, hogy a záróra után kiválasztott objektumban még lehessen veszteni mondjuk dáma sorral a király sor ellen, vagy ász drillel bármi ellen, ami jön, hogy aztán egy kerthelyiségben valamikor reggel kilenc fele legyen min gondolkozni, legyen mit számolgatni, elég-e a Blaháig taxira.

A zseb ilyenkor klasszikus szellemvasút, az egyébként is bizonytalan kéz beletúr, és félve tapogat az összegyűrt papírok között, hogy melyik pénz, és ha melyik, akkor milyen címletű, aztán az igazság pillanatában előkerül valami beteg ezres, meg még két darab kétszázas, no és apróban hetven forint, a délelőtt meg telik, mintha, mintha bizony.

Para-Kovács Imre

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.