Ara-Kovács Attila

Nemhogy képtelen volt Magyarország elnyerni az ENSZ Biztonsági Tanácsának igencsak óhajtott nem állandó tagságát, de a pozícióért versengő három kelet-európai állam közül megalázóan a legkevesebb voksot kapta a közgyűlés október 21-i ülésszakán. Meglepetés-e a tagországok idegenkedése országunktól? Az Orbán-kormánynak minden bizonnyal az. Minthogy igen vérmes reményeket tápláltak még az utolsó percben is; a jelek szerint diplomatáink nem olvassák a külföldi sajtót, és kerülik azon kollégáik társaságát, akik az utóbbi időben egyre kevesebb visszafogottsággal nyilatkoznak a magyar helyzetről.

A lengyel uniós elnökség félidejéhez ért, ráadásul fontos események közepette vonható meg eddigi mérlege. Bár az európai közösségi folyamatokhoz nem kapcsolódik szorosan a parlamenti választások hét végi kimenetele, az eredmények tükrében mégis magabiztosabb lehet az elnökségi szerepvállalás továbbvitele, hiszen Jaroslaw Kaczynski EU-szkeptikus pártja közel sem szerepelt olyan fényesen, ahogy azt a lengyel populisták és hasonszőrű kelet-európai drukkereik remélték. Közvetlenebb viszont a kapcsolat a szeptember utolsó napjaiban megrendezett Keleti Partnerség-csúcs és az elnökségi teendők perspektívája között, elvégre a rendezvény olyan kérdéseket érintett, melyek egyformán befolyásolják az unió gazdasági lehetőségeit és jövendő stratégiai, geopolitikai profilját. A konferencia lezárult, ám aligha állítható, hogy a célokhoz közelebb jutottunk volna; több lett a válaszra váró kérdés, mint volt azelőtt, hogy a 27 tagállam és a 6 érintett kelet-európai kormány diplomatái összeültek volna.

Miután Mahmud Abbasz palesztin elnök elmondta beszédét az ENSZ közgyűlése előtt, átadta Ban Ki Mun főtitkárnak levelét, melyben kéri Palesztina felvételét a világszervezetbe, 194. tagállamként. A főtitkár e levelet továbbítja a Biztonsági Tanács soros elnökségét betöltő libanoni delegációnak, amely a következő hetekben szavazásra bocsátja. Akkor jön az Egyesült Államok, és megvétózza - így a világ ugyanoda kanyarodik majd vissza, ahol addig állt. Vagy mégsem? Abbasz - célozva az esetleges amerikai vétóra - előre jelezte: jövendő országa beérné egy formális elismeréssel és nem teljes jogú tagsággal is, s ahhoz elég a közgyűlés többségi szavazata. A nyomaték kedvéért máris zavargások törtek ki a Jordán folyó nyugati partján.

Mire ez a cikk megjelenik, lehet, előkerül Kadhafi - élve vagy halva -, valahonnan a Szaharából, vagy támogatóinak utolsó fellegvárából, Szirtéből. Ám e tény már mit sem fog változtatni a helyzeten. Hatalmának utolsó napjaiban épp olyan ostobának és primitívnek bizonyult, mint azokban az 1969-es őszi napokban, amikor a líbiai történelem egyetlen uralkodóját, Idriszt letaszította a trónról. Fantáziátlansága mindig is keleties brutalitással párosult, az iszlám az ő szemében elsősorban primitív babonák tárháza volt, melyből ötletszerűen szemezgetett. Politikája sem volt több szeszélyes csapongásnál.

Még össze sem számlálták a halottakat az oslói robbantás színhelyén, illetve Utsya szigetén, sokan már az iszlám terrorizmus újabb sikerét vizionálták. A tragédiasorozat másnapján a Jane's Intelligence Weekly, a neves hírszerzési elemző központ is olyan helyzetjelentéssel állt elő, mely ugyan négy lehetséges verziót ajánlott megfontolásra, ám közülük elsőként mégis az iszlám kapcsolatot valószínűsítette. Nem véletlenül persze. Ám mindaz, ami az elmúlt napokban Norvégiában lezajlott, egy szélesebb eseménysor tartozéka, aminek megértése nélkül a kortárs történelmi folyamatok lényege sikkadna el.

Nem csodálkozom, hogy a zavarodottságon, amit a Lantos Intézet első rendezvénye utáni botrány okozott, inkább kínos hallgatással próbálta magát gyorsan túltenni mindenki. Mint ismeretes, a Demokrácia és emberi jogok című eseményre egy olyan egyiptomi politikus is meghívót kapott, aki a konferencia szünetében a Washington Times jelen lévő tudósítójának lazán gyermekmesének nevezte a holokausztot, Anna Frank naplóját hamisítványnak, ráadásul a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadást megpróbálta az amerikaiak, úgy általában a CIA és a "katonai-ipari komplexum", valamint az izraeli Moszad nyakába varrni.

Számos képtelen állítás fogalmazódott meg a magyar-kínai közeledést és üzletkötést kommentáló politikai elemzésekben, tekintet nélkül arra, hogy dicsérték-e vagy bírálták az Orbán-kormány Pekingre fókuszáló igyekezetét. Sokan olyan posztmodern gyarmatosításként állították be a kínaiak feltűnését, mint az orosz kormány azon ügyeskedéseit, melyekkel néhány éve megragadni próbálta a kínálkozó nemcsak gazdasági, de politikai lehetőségeket is Magyarországon. Mások úgy lelkendeztek, mintha világpolitikai eseményt illenék ünnepelnünk.

Az olyan figurák, mint Uszáma bin Ládin, mindig ugyanazt a hibát követik el: úgy gondolják, nemcsak világpolitikai szerepük rendkívüli, de a személyük is. Aztán nem veszik észre, hogy az események lassan átlépnek rajtuk, ők pedig már csak koloncok azok nyakán, akik korábban is csak eszközként használták őket.

Azt követően, hogy strasbourgi bemutatkozása alkalmával oly sok megaláztatás érte Orbán Viktort, a miniszterelnök nagyon szellemesen azzal hárította a minősítéseket, hogy korábban Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlították, ma viszont Putyinhoz és Lukasenka belorusz elnökhöz - így mindenkinek a belátására bízza, haladást lát-e ebben, vagy visszaesést. Tény, hogy a Nyugaton gyakorlatilag ismeretlen Orbánt s főként általános megütközést keltő politikai rendszerét óhatatlanul hasonlítaniuk kellett valamihez, hisz feltűnése a közvélekedés által fejlettnek, kulturáltnak és demokratikusnak elkönyvelt Közép-Európában több volt, mint meglepő. Váratlan volt, megdöbbentő és rettenetesen elszomorító. A csalódást nem volt elég Orbánnak nevezni, új magyarázatokat keresett mindenki nemcsak a miniszterelnök személyes indulataira (Anne Applebaum), de az államról és a társadalomról vallott nézeteire vonatkozóan is (Michael Stürmer).

A Facebookról, a Twitterről és a WikiLeaksről okos tanulmányok állítják, hogy szerepük kulcsfontosságú a decemberben kezdődött pánarab megmozdulásokban; a közösségi média és a kiszivárogtatás továbbra is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tiltakozások könynyen megszerveződjenek, s az arab polgár szembesülhessen eddigi vezetőinek cinizmusával és korruptságával. Csakhogy ez nem így van - állítja a neves libanoni tévékommentátor, Diana Mukkaled.

Eric Hobsbawm legújabb esszékötetében arról elmélkedik, vajon mi a magyarázata, hogy míg 1976-ban a nyugati szellemi életben igen nagy súllyal volt jelen a marxista történetfelfogás, és a filozófusok, mellőzve a legcsekélyebb fenntartásokat is, gyakorta vették igénybe Marx analitikus módszereit, addig 1986-ban mindennek már nyoma sincs. Míg a hetvenes évek közepén az egyetemeken ronggyá olvasták Gramsci és Marcuse köteteit, addig a nyolcvanas évekre az érdeklődés elfordult Marxtól, az olvasmányok slágerlistáit pedig Edward Said és egy bizonyos Gayatri Chakravorty Spivak kötetei vezették.

Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Pekingben az az önmegnyugtató elvárás, hogy a társadalom sajátos utat válasszon a globális erőtérben: legyen kevésbé individualista, mint a Nyugat, és kevésbé kollektivista, mint a Kelet - Oroszországot is beleértve. Volt ebben már némi megbékélési szándék a nyugatos tendenciákkal, de még a kommunista párt erőltetett központosító irányzatának szellemét idézte. Ám mindezt a történelem felülírta azóta: ma már nem születnek világrengető ideológiák, de országos fogadkozások sem. A társadalom megőrizte ugyan a kollektivizmus bizonyos jegyeit, de rég maga mögött hagyta a fenntartásait azzal az életformával szemben, amely szabad teret enged a vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek.