Ez esetben nem Allahról, még csak nem is az ő prófétájáról, Mohamedről van szó, mindössze a pakisztáni titkosszolgálatról, az ISI-ról (Inter-Services Intelligence, Hírszerző Belszolgálat). Bin Ládinnak az elmúlt évtizedben a politikailag fragmentálódó ISI nyújtott lehetőséget, hogy megvalósítsa elképzeléseit, most pedig - anélkül, hogy részleteiben ismernénk az eseményeket - szinte bizton állítható: ugyanazon szervezet egy másik frakciója dobta fel őt az amerikaiaknak.
Az ISI és az iszlám fundamentalisták története még a szovjetek megszállta Afganisztán felszabadításának tervezgetésekor fonódott össze; az eljövendő al-Káida és a megerősödő afgán tálib mozgalom a szovjetek felett aratott és az amerikaiak pénzelte győzelemben szilárdult meg és vált geopolitikai tényezővé. Iszlámábád szeme előtt nem kevesebb lebegett, mint egy olyan jövő, melyben Pakisztán lesz a közép-ázsiai ébredő iszlám legfőbb támasza és majdani világpolitikai erejének első haszonélvezője, főként Indiával szemben. Elvileg minden esélye megvolt rá; mellette állt Kína, mert Pakisztánban kellő ellensúlyt látott Delhivel szemben, és mögötte állt az Egyesült Államok, mert az Iránnal és Afganisztánnal kapcsolatos terveiben számított rá szövetségesként. Ám ezek a célok túl evilágiak voltak, míg a tálibok és az al-Káida mindent túlvilági mércével mért. E csapdából Iszlámábád már sehogy sem tudott győztesen kikeveredni, belpolitikai nehézségei szinte megbénították az államigazgatást, melynek feladatait az Afganisztánnal szomszédos területeken, főként a központi irányítású törzsi területekhez tartozó Vazirisztánban és Beludzsisztán tartományban lassan átvették a tálibokhoz húzó helyi törzsi vezetők.
Valószínű és elkerülhetetlen
Az a tény, hogy a Pervez Musarraf elnök-tábornok diktatúráját 2007-2008-ban demokratikus úton felváltó gyenge pakisztáni vezetés most megdöbbenésének és felháborodásának ad hangot bin Ládin likvidálása kapcsán, csak azt bizonyítja, hogy titkosszolgálata nem informálta a terrorista ottlétéről. Tehát a titkosszolgálat a maga útját járja, s ha formálisan el is kell ismernie a polgári kormányzat hatalmát, megragad minden alkalmat, hogy gyengítse. Az ilyen esetek általában valószínű, sőt elkerülhetetlen katonai hatalomátvételt vetítenek előre.
Az ISI-t 1948-ban hozták létre, közvetlenül azután, hogy a frissen megalakult Pakisztán elszenvedte első háborús vereségét Indiától. Az ország öntörvényű iszlamista atyja, Mohamed Ali Dzsinna abban látta e vereség fő okát, hogy a három fő fegyvernem felderítő szolgálata nem működött együtt. A politikus - mint annyi mindenben, ebben is - tévedett, Pakisztán később is elveszített minden Indiával vívott háborút, szám szerint négyet.
Az ISI első főnöke és struktúrájának kialakítója, William Cawthorne angol vezérőrnagy a szervezetet tipikus katonai hírszerző feladatokkal ruházta fel, és így minden tekintetben alárendeltje volt nemcsak a politikai vezetésnek, de a katonainak is. Ám alig telt el néhány év, s kiderült: az ISI-nak sikerült - nem kis politikai segédlettel - maga alá gyűrnie a teljes katonai és civil elitet. Ebbéli törekvését Ajub Khan tábornok, Pakisztán első katonai diktátora szentesítette, máig tartó kiváltságokat adva a szervezetnek. Ráadásul a szolgálatnak az amerikai szövetséges szívébe is sikerült belopnia magát; Afganisztán szovjet megszállását követően egyetlen olyan helyi amerikai vállalkozás sem volt, amelyben nem kapott kulcsszerepet az ISI. Bár a jelenlegi kormány folyamatosan próbálta kontroll alá vonni, ebbéli igyekezete soha nem járt sikerrel, minthogy az ISI mind az amerikaiakkal, mind pedig a tálibokkal, sőt - mint utóbb kiderült - az al-Káidával is olyan kapcsolatokat ápolt, amilyenekkel a térségben senki más nem rendelkezett. Azzal, hogy iszlámábádi kormánykörök most kiszivárogtatták az ottani CIA-kirendeltség vezetőjének a nevét, épp az ISI megbízhatóságába és mindenhatóságába vetett washingtoni hitet próbálják megingatni.
A pakisztáni kormányzat megalázását jelenti, hogy bin Ládin az Abbottábád vonzáskörzetéhez tartozó Bilalban húzhatta meg magát, a Katonai Akadémia épületétől másfél kilométerre - méghozzá hat éven keresztül. Abbottábád az Elő-Himalája völgyeiben és hegyoldalain megbúvó több apróbb település konglomerátuma; vannak közöttük mélyszegénységben élő apróbb közösségek és 21. századi, a luxus és a telekommunikáció minden tartozékával felszerelt villasorok; vagyis hű képét nyújtja Pakisztánnak, az ország minden ellentmondásával. Az alig hetven kilométerre lévő, három és fél milliós Ravalpindi dúsgazdag üzletemberei és az ötven kilométerre lévő, apró főváros, Iszlámábád középosztálya ide menekül az olykor ötvenfokos nyári meleg elől.
Abbottábád már többször került az al-Káida nyomait kereső elhárítás látókörébe. 2003-ban széles körű kutatás folyt itt egy bizonyos Abu Fardzs al-Libi után, aki az akkori elnök, Musarraf ellen tervezett merényletet. A múlt évben felgöngyölítették az abbottábádi posta egyik tisztviselőjének hálózatát; a titkos szervezet Észak-Vazirisztánban működő terroristák átutazását segítette. Idén január 25-én pedig a környéken tartóztatták le az indonéz terrorszervezet, a Dzsemma Iszlamíja bin Ládinnel korábban szorosan együttműködő vezetőjét, Umar Pateket.
A legijesztőbb probléma mindennek ellenére az, hogy az al-Káida jó ideje valójában bin Ládin nélkül működik: bár a szervezet felszámolását globális szinten megoldották, legjelentősebb ikonját megsemmisítették, mégis létezik. S még mindig veszélyes, hiszen szabadon csatlakozhat hozzá bárki, aki az iszlámon kívüli világot nemcsak megsemmisíteni, de megalázni is kívánja. Vezetőjük, Ajman al-Zavahiri akkor foglalta el bin Ládin parancsnoki helyét, amikor az úgymond nyugállományba vonult, és Abbottábád környékére hurcolkodott.
Mindenki mindenki ellen
Kétségbeesett, sőt bizonyos fokig őrült lépésnek tűnnek az iszlámábádi vezetés azon akciói, melyek - Washingtonra hárítva minden felelősséget bin Ládin haláláért - igyekeznek jó pontokat szerezni az al-Káidánál, az afgán táliboknál, nem kevésbé saját iszlamistáiknál. Mindeközben politikai gyengeségüket úgy próbálják kompenzálni, hogy éket vernek nemcsak az ISI és a CIA, de a pakisztáni titkosszolgálaton belüli frakciók közé is. Helyzetüket ezzel nemhogy megszilárdítanák, de még kilátástalanabbá teszik, és mintegy járulékos eredményként a politikai légkör is egyre feszültebbé válik.
A dolgok szerencsétlen alakításában persze a Bush-adminisztrációnak is kulcsszerepe volt, elvégre nemcsak biztattak, de éveken át kényszerítettek is minden helyi tényezőt - leginkább szövetségeseiket, Musarraf tábornokot és az ISI-t -, hogy tartsák be a játékszabályokat. Eközben - a terrorizmus elleni harc hevében - ők maguk mellőzték ezeket, vagy kreatívan értelmezték érvényüket. Biztatták az alig létező civil szférát, hogy érdekei védelmében erélyesen lépjen fel a katonai vezetéssel szemben, miközben mindenki tudta, hogy hangadói többnyire az iszlamistákhoz húznak. Politikai nyomást gyakoroltak a hadseregre, hogy vonuljon ki a politikából, miközben az ország háborúban állt, ráadásul a tábornoki kar maradt az egyedüli tényező a radikális fundamentalizmussal szemben.
Nem tudni még, hogy mi az Obama-adminisztráció terve a helyzet kezelésére. Talán ráébrednek, hogy a demokrácia sürgetése olyan helyen és olyan helyzetben, ahol nincsenek meg a feltételek hozzá, magának a demokráciának árt a legtöbbet. Ráadásul Pakisztán atomhatalom, államiságának széthullása azok kezébe juttathatja nukleáris arzenálját, akiktől megóvni az emberiséget Washington legfőbb igyekezete.
Barack Obama beiktatásának évében olyan törvényt fogadott el a demokrata többség, amely folyamatosan jelentős anyagi segítségben részesíti a pakisztáni civil politikai szférát; 2010 és 2014 között mintegy hétmilliárd dollárt irányoztak elő e célra - a hadseregnek nyújtott évi 1,1-1,2 milliárd mellett. Az utóbbi napokban Fehér Ház-közeli szakértők többször is jelezték, hogy az elmúlt hónapok "arab forradalmai" azt bizonyítják: a katonai hatalom és a diktátori módszerek nem garantálják a stabilitást. S ez akkor is igaz, ha Líbia és Szíria példája egyelőre nem támasztja alá e megállapítást - és persze Pakisztáné sem, ahol inkább fundamentalista helyi vezérek a hangadók, s nem a nyugati életforma bűvöletében élő ifjú "forradalmi tömegek".
