Eric Hobsbawm legújabb esszékötetében arról elmélkedik, vajon mi a magyarázata, hogy míg 1976-ban a nyugati szellemi életben igen nagy súllyal volt jelen a marxista történetfelfogás, és a filozófusok, mellőzve a legcsekélyebb fenntartásokat is, gyakorta vették igénybe Marx analitikus módszereit, addig 1986-ban mindennek már nyoma sincs. Míg a hetvenes évek közepén az egyetemeken ronggyá olvasták Gramsci és Marcuse köteteit, addig a nyolcvanas évekre az érdeklődés elfordult Marxtól, az olvasmányok slágerlistáit pedig Edward Said és egy bizonyos Gayatri Chakravorty Spivak kötetei vezették.
Az okok nyilvánvalóan a globalizációs folyamatok felgyorsulására vezethetők vissza, ám ha valaki azt hinné, hogy ez teljes szakítást jelentett volna a balos dogmák kultuszával, nos, nagyon téved. Hobsbawm persze nem feszegeti tovább a kérdést, hisz ő maga is javíthatatlanul rabja e dogmáknak, még ha megejtően naiv ártatlansággal is viszonyul ahhoz a világhoz, amelyet sem naivnak, sem pedig ártatlannak nem nevezhető elődei megváltoztatni iparkodtak.
A Columbia Egyetemen tanító indiai Spivak bevallottan a marxi tételek harmadik világbeli újraemésztésén munkálkodik, a pár éve elhunyt palesztin származású amerikai professzor, Said pedig, bár fennen hirdette távolságtartását mindennemű baloldali elkötelezettségtől, munkás életét a kolonialista múlt - és posztkolonialista jelen - marxista ihletettségű ostorozásával múlatta. Mindketten azt folytatták, amit a 20. század baloldali irányzatai - mint láttuk, valamikor 1976 és 1986 között - abbahagytak: a Nyugat alkonyának dicséretét. Csak míg az előbbiek ezt némi mazochizmussal, belülről tették, addig Said és Spivak a feltörekvő harmadik világ remélt revánsával azonosulva.
Köteteik a kultúrák irracionális harcához adtak - baloldalról is megtámogatott - igazolást. Végső érveik egy rendkívül konzervatív hagyomány- és hitvilágra utalnak, amelyben éppoly csekély mértékben van jelen a racionalitás, mint a felvilágosodottság bármilyen egyéb jele. Persze nem új keletű ez az eszmei identitászavar, csak míg korábban a harmadik világban való nyugati jelenlét egyoldalúsága hozta magával, és az érintett távoli régiókra, azok politikai osztályaira korlátozódott, addig a kultúrák minden eddiginél szorosabb mai együttélése a nyugati világra is kiterjesztette, elvégre a globális nyitással a keleti, közel-keleti és déli kultúrák maguk is részeseivé és alakítóivá váltak a nyugati, azaz európai-atlanti világnak.
Ha Said munkáit ütjük fel, azzal a konklúzióval kell minden esetben számolnunk, hogy a Nyugat nemcsak bűnös, de az eszmei verseny és a belső tartalékok tekintetében eleve vesztésre is van ítélve. Ez persze nem túl eredeti megközelítés, eddig minden olyan kisebb regionális vagy nagyobb világpolitikai tényező, mely alul maradt a Nyugattal szemben, ezzel bátorítgatta önmagát. Eközben mobilisabb polgáraik mind Nyugatra költöztek, vagy oda szerettek volna eljutni. A Nyugat úgy szippantotta és szippantja azóta is fel a világ intellektuális és anyagi kapacitásainak javát, ahogyan erre egyetlen más rendszer sem képes. Az a vád viszont, hogy ezzel kizsákmányolja, kolonizálja a világ népeit, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt az empirikus tényt, hogy a nyugati társadalmi "know-how" nélkül e társadalmak mit sem tudnak kezdeni valóban létező erőforrásaikkal. Hadd álljon itt csak két példa: Vietnam a Nyugattal folytatott közel évszázados viaskodása után ma csak úgy képes bekapcsolódni a keleti kistigrisek versenyébe, hogy fokozatosan átveszi a modern gazdasági szabályzórendszereket, és kinyitja társadalmát. Ezzel szemben a világ összes pénze nem lesz elég ahhoz, hogy Gázában vagy Észak-Koreában élhető társadalmat és gazdaságot teremtsen, ha e területek lakosai fel nem adják ellenállásukat a Nyugattal szemben.
Épp ezért teljességgel értelmetlenek azok az újabb politikai hivatkozások, amelyeket a multikulturalitás haláláról hallatnak vezető európai politikusaink. A multikulturalitásban a szellemi erőforrások összeadódnak, és megteremthetővé válik a jogok és a hatékonyság összekapcsolása. Kína, a világ egyik legzártabb korábbi társadalma nyitott kapukkal várja a nyugati szakgárdát. Amikor a Tienanmen téri vérengzést követően Sanghaj utcáit róttam, még mindenki jól megnézett magának mint kuriózumot. A mai Sanghaj viszont jobban hasonlít egy amerikai nagyvárosra vagy Londonra, mint egykori önmagára. Hány év telt el közben? Kevesebb, mint egy emberöltő.
A "multikulturalitás haláláról" csak akkor ésszerű beszélni, ha ezzel egy olyan kultúrával való együttélésnek a kudarcát ismerjük el, amely az erőszak kultuszára épül mindazokkal szemben, akik különböznek tőle, minthogy maga nem akar és nem is tud megváltozni. Vagy ha olyan társadalmakról van szó, amelyek nemzeti hagyományaikra hivatkozva úgy szeretnék az előbbre jutást, hogy közben elzárkóznak a jogok és kötelességek globális érvényessége elől. Európa mai energiáit nem a multikulturalitás emészti fel, hanem azok a problémák, amiket az elutasító radikális iszlám vagy a liberalizmust gyűlölő kelet-európai nacionalizmusok aktuális kísérletei okoznak. Ha van valami, ami az unió életrevalóságát bizonyíthatja, az maga a multikulturalitás. Egyébként Amerika sikerét is ez alapozta meg az elmúlt évszázadban.
A toscanai Pratót benépesítő kínaiak vagy a Párizs 13. kerületében lakó vietnamiak nélkülözhetetlen résztvevői a dolgos mindennapoknak, ám az egyre inkább muszlimmá váló Párizs környéki Saint-Denis-ben vagy Berlin törökök által lakott Kreuzberg negyedében már nem tanácsos alkonyat után sétafikálni. Ami pedig az unió perifériáját illeti, elég csak a mai magyar teljesítményt megnézni, ha példát keresünk olyan társadalomra, amely teljességgel alkalmatlan rá, hogy a multikulturalitás adta lehetőségekkel éljen. Legfeljebb visszaélni képes vele, mint azok az iszlamista válságtársadalmak, amelyek a Közel-Keletet és Észak-Afrikát benépesítik.
