A lengyel uniós elnökség félidejéhez ért, ráadásul fontos események közepette vonható meg eddigi mérlege. Bár az európai közösségi folyamatokhoz nem kapcsolódik szorosan a parlamenti választások hét végi kimenetele, az eredmények tükrében mégis magabiztosabb lehet az elnökségi szerepvállalás továbbvitele, hiszen Jaroslaw Kaczynski EU-szkeptikus pártja közel sem szerepelt olyan fényesen, ahogy azt a lengyel populisták és hasonszőrű kelet-európai drukkereik remélték. Közvetlenebb viszont a kapcsolat a szeptember utolsó napjaiban megrendezett Keleti Partnerség-csúcs és az elnökségi teendők perspektívája között, elvégre a rendezvény olyan kérdéseket érintett, melyek egyformán befolyásolják az unió gazdasági lehetőségeit és jövendő stratégiai, geopolitikai profilját. A konferencia lezárult, ám aligha állítható, hogy a célokhoz közelebb jutottunk volna; több lett a válaszra váró kérdés, mint volt azelőtt, hogy a 27 tagállam és a 6 érintett kelet-európai kormány diplomatái összeültek volna.
Márciusban, a magyar elnökség félidejének összegzésekor már megfogalmazódtak az új Alkotmány ostobaságait taglaló első bírálatok, és ekkor tetőzött az orbáni médiatörvénnyel kapcsolatos nemzetközi felháborodás is. Ekkorra már megszilárdult a magyar kormányról az a kép, amely azóta sem változott, s amely oly visszataszítónak bizonyult, hogy a nemzetközi közvélemény azóta is keresi a szalonképes jelzőket a minősítésekor. Ennek megfelelően alakult a magyar elnökségi produkció megítélése is: március és az elnökség június végi átadása között megrökönyödött tartózkodás jellemezte a nemzetközi szereplőket - meg bizonyos fontos döntésekben Orbán megalázásának közel sem finomkodó szándéka. Főleg az elnökség második szakaszában vált ez nyilvánvalóvá, bár az unió főszereplői már februárban elkezdték kiszervezni önmagukat az olyan fontos rendezvényekből, mint a Keleti Partnerség-csúcs - ami végül át is került szeptember végére, a lengyel elnökség időszakára -, de a leglátványosabb mind közül mégis az volt, hogy a magyar felet meg sem hívták a párizsi Líbia-konferenciára.
A lengyeleknek nem kell most ilyen ellenszéllel, még kevésbé közmegvetéssel küszködniük, s már ez több mint félsiker. A technikai jellegű teendőket lebonyolító magyar apparátusról annak idején - a politikai korrektség jegyében - gyakran elmondták, hogy profinak bizonyult. Közben persze mindenki tudta: egy céltalanul, tét nélkül és üresen dolgozó szerkezetnek ugyan nincs különösebb esélye, hogy ragyogó tetteket vigyen végbe, de arra se, hogy látványosan hibázzon.
Ezzel szemben komoly tétje van annak, hogy a Donald Tusk vezette kormány, valamint utódja megfeleljen vállalt kötelezettségeinek - és a jelek szerint a produkció eddig kielégítette az elvárásokat. Persze közel sem múlik minden a lengyeleken, sőt Európa sokasodó gondjai számtalan félmegoldást szültek máris az elnökségi munkában. Ilyen volt a szeptember közepén Wroclawban megrendezett uniós pénzügy- és gazdasági miniszteri találkozó kínos beismerése: elindítják ugyan a törvényalkotási folyamatot, de az unió egyelőre nem elég erős ahhoz, hogy legyőzve a nemzetállami vonakodást komoly előrelépést tegyen a közös pénzügypolitika irányába.
A keleti partnerség perspektívái is elbizonytalanodtak. Nem vitatja senki: hosszú távú stratégiai érdekek szólnak amellett, hogy olyan államokat vonjanak be az unió érdekszférájába, amelyekkel bővíteni lehet a piacot, s amelyek alkalmasak rá, hogy valamilyen ütközőzónát képezzenek Oroszországgal szemben. Minthogy időközben a tágabb Közép-Európa és a Baltikum a körön belülre került, e téren Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova, valamint az eddig magára hagyott Dél-Kaukázus - Grúzia, Örményország - fontossága értékelődött fel, energetikai szempontból pedig Azerbajdzsáné.
A találkozó dokumentumaiban a hangzatos fogadkozások mellett már egyértelműen tükröződött az óvatosság, amit az eddigi bővítések iszonyatos terhei és ellentmondásai szültek, s annak beismerése is, hogy a további bővítés az értékek és a demokratikus garanciák végzetes felhígulása nélkül valószínűleg megvalósíthatatlan. A rendezvényre az ellenzéke ellen brutálisan fellépő fehérorosz elnököt már meg sem hívták; ezzel szemben, ha nem is hivatalos minőségben, de feltűnt egy jól ismert ellenzéki, Anatolij Lebegyko, akit persze - amint a konferenciáról visszatért Minszkbe - azonmód le is tartóztattak.
Ám a bővítést nem csak a térség emberjogi állapota teszi illuzórikussá. Nem számít elszigetelt véleménynek az a konferenciával egy időben a holland De Telegraafban megjelent vezércikk, mely arra figyelmeztet: Nyugat-Európának újra kell értékelnie a munkaerő szabad mozgását garantáló eddigi politikáját; az általános közvélekedést tükröző cikk ráadásul egyáltalán nem azoknak az országoknak a polgáraira céloz, amelyeknek integrációja Varsóban felmerült, hanem épp a lengyelekre, a románokra, a bolgárokra stb.
Rá kell döbbennünk lassan arra is, hogy a korábbi francia elnökség alatt felgyorsított - és annak egyik prioritásává emelt - mediterrán- észak-afrikai perspektíva, az úgynevezett barcelonai folyamat, valamint az Euromediterrán Partnerség mögül is kihátrálni látszik a politika. Az általános elutasító trendet egyedi, ám annál szimbolikusabb esetek teszik mindenki számára egyértelművé. A múlt héten az észak-afrikai bevándorlók körüli, amúgy is pattanásig feszült spanyol közhangulatot tette hisztérikussá a 33 éves népszerű barcelonai költő, Salvador Iborra meggyilkolása. A tettesek - két, hosszú bűnlajstrommal rendelkező marokkói - a nyílt utcán kirabolták a költőt, majd leszúrták.
A pénzügyi és gazdasági válság elfedni látszik mindent, pedig az európai identitás frusztráltsága, az anyagi érdekek és az ideológiák, valamint a hitek és értékek konfliktusa továbbra is átitatja mindennapjainkat. Sokdimenziós konfliktusban élünk, keleti és nyugati vesztesekkel egyaránt.
