Bár tény, hogy az ENSZ profilját és ezen belül főként a Biztonsági Tanácsét elsősorban a második világháború végének realitásai határozzák meg mind a mai napig, az apróbb változások pedig olyan harmadik világbeli erők szándékaival csengenek egybe, amelyek befolyása nem sok jót ígér a demokrácia és a liberális piacgazdaság számára, mindazonáltal a tanácsban betöltött pozíciók egyáltalán nem veszítették el a fontosságukat. Egyes államok épp megkerülhetetlen politikai és gazdasági súlyuk miatt próbálnak valamilyen szintű tagságra szert tenni; Németország például, melynek nagy részben sikerült megszabadulnia a III. Birodalom utódállamaként ránehezedő komor történelmi és politikai árnyéktól, nem szűnő kitartással sürget olyan ENSZ-reformokat, amik állandó tagságot garantálnának neki a tanácsban. Hasonlóra törekszik Japán, nemkülönben India és Brazília.
Németországnak, Japánnak nyilvánvalóan elsőrendű érdeke lenne az állandó tagsággal végképp eltörölni a múltat, ám kishitűség lenne csak efféle célt látni törekvéseik mögött. Igaz, a BT rendkívül korlátozott manőverezési képességekkel bír, hisz gyakorlatilag nem rendelkezik semmilyen katonai erővel, ám döntéseivel legitimálni képes olyan nemzetközi szervezetek fellépését, melyek már komoly erővel is bírnak. Vagy éppenséggel szankciókat rendelhet el. Az előbbire példa a NATO idei líbiai beavatkozása, az utóbbira az Iránra kirótt embargók sorozata.
Gyakran azonban olyan államocskák ácsingóznak nem állandó - hanem a közgyűlés által évenként megválasztott - tagságra vagy egyéb funkciókra az ENSZ szakosodott szervezeteiben, amelyeknek sem súlyuk, sem politikai jelentőségük nem indokol ilyesmit. Ráadásul az efféle tagságokkal sokszor belső nehézségeiket vagy arcátlan politikai nyomulásukat próbálják legitimálni. Több olyan állam tülekedik ma is a BT és a szakosodott ENSZ-szervezetek kapuiban, melyekre nagyon is ráillik e leírás; ezek az államok és rezsimjeik tekintélyüket mással már képtelenek kozmetikázni, mint hangzatos pozíciókkal, illetve agresszív fontoskodással olyan szervezetekben, melyeknek jelentőségét épp ők maguk vagy a hozzájuk hasonlók egyre csak koptatják. Hogy egy közelmúltbeli példát említsünk: az ENSZ Emberjogi Tanácsában Kadhafi Líbiájának tagságát senki sem kérdőjelezte meg egészen addig, míg a felkelő csapatok fel nem tűntek Tripoli határában.
Persze igazságtalan lenne az ilyen példákat általánosítani. Nem mintha nem lennének képesek rombolni az ENSZ-be vetett bizalmat és - jelen esetben - a BT tekintélyét, ám az elszántság, amivel komoly kormányok a lehetőségeket ostromolják, és a kitartás, amivel a szervezet egésze - és főként a BT öt állandó tagja - ellenállni próbál az ostromnak, jelzi: az ENSZ-en belüli szerepvállalásnak van tétje, nem is akármilyen.
A BT apróbb reformjára már 1960-ban sor került, majd a hidegháború végén, 1993-ban mutatkozott ismét hajlandóság a változtatásra, ám ennek máig sincsenek következményei. Négy reformforgatókönyv létezik azóta is: ebből három, más-más mértékben ugyan, de főként taglétszámemelést szeretne annak érdekében, hogy arányosabb legyen a BT-ben az egyes tájegységek reprezentációja. A negyedik viszont azt sürgeti, hogy nagyobb felelősség háruljon a szervezetre, s a tevékenysége átláthatóbb legyen.
A BT tehát olyan államok terepének számít, s ha a reformok megvalósulnak, még inkább olyan államok terepévé válik, amelyek dinamikus diplomáciával, egyértelmű célokkal és felelősségtudattal rendelkeznek. Amelyek nem a BT-ben tesznek szert súlyra, hanem a súlyuk teszi őket alkalmassá a tagságra.
A mai Magyarország ilyen lenne?
Ne áltassuk magunkat, nem ilyen. Hanem olyan, amilyennek a Washington Post múlt heti cikke lefesti: NATO-tagként és az Egyesült Államok szövetségeseként mindent elkövet, hogy méltatlannak bizonyuljon mind a tagságra, mind pedig a szövetségesi státuszra. Azzal se áltassuk magukat, hogy e minősítések csak Orbánnak szólnának. Nem, szélesebb körnek szólnak: Magyarország szavazásra jogosult választói közül annak az egyharmadnak, amelyik 2010 tavaszán megajándékozta a Fideszt a parlamenti kétharmaddal.
Értékelvűség és a szövetségesi eltökéltség helyett ránk inkább a kufárkodás a jellemző, amivel a kormány hátszelet próbált magának teremteni a nem állandó tagság megszerzéséhez. Abban a reményben, hogy majd minket támogatnak a pozícióra szintén aspiráló Szlovéniával és Azerbajdzsánnal szemben, hirtelen hivatalos diplomáciai kapcsolatokat teremtettünk olyan operettállamokkal, amelyekre még a Google Earth-ön is nehéz ráakadni.
És mit mondjunk arra a hirtelen kelt egyoldalú szerelemre, amit az arab világ szavazatai iránti vágy támasztott a magyar kormányban és pártjában? Schöpflin György fideszes EP-képviselő fontoskodó kijelentése, hogy "Palesztina államiságának teljes elismerése valósággá vált, akár elismeri azt az ENSZ, akár nem", egyetlen arab szavazatot sem hozott ugyan, és a valóságtól messzebb esik, mint Makó Jeruzsálemtől, de legalább súlytalansággal vádolhatta meg azt a szervezetet, melynek Biztonsági Tanácsába az ország olyannyira iparkodott.
Nem szabadulhat tehát az ember a gya-nútól: Orbán és csapata a BT-tagsággal mindössze arra a reputációra vágyott, amit sem itthoni kormányzati tevékenységével, sem pedig diplomáciai manővereivel nem tud már kiérdemelni.
