Mire ez a cikk megjelenik, lehet, előkerül Kadhafi - élve vagy halva -, valahonnan a Szaharából, vagy támogatóinak utolsó fellegvárából, Szirtéből. Ám e tény már mit sem fog változtatni a helyzeten. Hatalmának utolsó napjaiban épp olyan ostobának és primitívnek bizonyult, mint azokban az 1969-es őszi napokban, amikor a líbiai történelem egyetlen uralkodóját, Idriszt letaszította a trónról. Fantáziátlansága mindig is keleties brutalitással párosult, az iszlám az ő szemében elsősorban primitív babonák tárháza volt, melyből ötletszerűen szemezgetett. Politikája sem volt több szeszélyes csapongásnál.
Kadhafit, az embert a világ gyorsan elfelejti majd, de nem fogja elfelejteni a 270 áldozattal végződött repülőgép-robbantást tízezer méterrel a skóciai Lockerbie felett (1988). Nem felejti el az Achille Lauro luxushajó pitiáner támadóinak nyújtott segítségét (1985). Nem felejti el, hogy tárt karokkal fogadta országában a müncheni olimpiát vérfürdővé változtató palesztin terroristákat (1972). Felejthetetlennek bizonyul majd az általa túszként fogva tartott és háromszor is halálra ítéltetett bolgár ápolónők hosszú és félelmetes kálváriája (1999-2007). És akkor nem beszéltünk még arról a 25 ezer líbiai családról, amely a rendszer áldozatául esett egy vagy több családtagját gyászolja.
Persze e szörnyűségek dacára létrejött egy addig sosem volt líbiai középosztály, az ország jelentős infrastrukturális átalakuláson ment át, modern városok nőttek ki a semmiből, komoly iparral. Líbia útja a modernizáció felé mindazonáltal eltért azon államokétól, amelyeken a 2010 decemberében elkezdődött "arab tavasz" végigsöpört. Kadhafi nem épített ki komolyan szervezett hadsereget, országának erre nem is volt szüksége, mivel külső támadás sehonnan sem fenyegette. Viszont annál több gondot okozott neki a tengerpart melletti gyarapodó városok lakosságának ellenőrzése és féken tartása. A mesés gazdagság, ami az olajexportból származott, javarészt a diktatúra menedzselésére ment el. Már közvetlenül az 1969-es puccsot követően különleges gárdákat szervezett, s ezek tagjait kiváltságokkal halmozta el. Ám e milíciákat a lakosság soha nem tekintette a nemzeti célok védelmét szolgáló intézményeknek, soha nem szereztek olyan köztekintélyt, mint a több háborúban edzett egyiptomi vagy szír hadsereg. Így nem is válhatnak ma a Kadhafi utáni korszak rendszerét megteremtő tényezőkké, sem pedig a politikai elit hátországává. E téren a javarészt technokrata szakembereknek kell majd szerepet vállalniuk - sajátos és nem veszélytelen szimbiózisban a törzsi vezetőkkel -, akik Kadhafinak köszönhették megszerzett tudásukat és gyarapodásukat, s akik sokáig szövetségesüknek tekintették őt, a legutóbbi napokig pedig védelmezték is Tripoli vagy Szirte utcáin.
A NATO nem véletlenül választotta azt az óvatos stratégiát, ami abba az irányba próbálta terelni az eseményeket, mintha egyedül Líbia népe kergette volna el Kadhafit, mintha egyedül az ő akarata érvényesült volna az események alakításában. Brüsszelben és Washingtonban jól tudják ma már - erre intenek az afgán és az iraki tanulságok -, hogy azzal a rendszerváltással, amely kívülről kínálja a megoldást, a Közel-Kelet, illetve a Maghreb-országok lakosai semmit sem tudnak kezdeni. Nekik ma "egyedül" kell megküzdeniük Kadhafi örökségével ahhoz, hogy folytatni tudják a rendszerváltást később, az intézményi struktúra, a jogállam kialakításakor, elkerülve egy újabb diktatúra kialakulását és/vagy az iszlám radikalizmus térnyerését. Hogy sikerül-e a Nyugatnak végrehajtania ezt a "kegyes csalást", még kérdéses, elvégre a lázadó és a lojalista erők összecsapásainak hátterében a NATO légiereje teremtett a lázadók számára esélyt a győzelemre. Tripoli gyors bevételét pedig olyan brit, francia - sőt a NATO-beavatkozást korábban ellenző Olaszországból származó - elit egységek segítették, amelyeket a Bengázi-öblön átszállítva tettek partra nagyszámú lázadóval együtt. Arról nem is beszélve, hogy a CIA hírszerzői és felderítői már idén áprilistól a helyszínen tartózkodtak, támogatva a stratégiai tervezést, a légitámadások logisztikai megszervezését, illetve a Bengáziban székelő Átmeneti Nemzeti Tanács (TNC) katonai manővereit. Bár Tripoli váratlanul gyors elfoglalását követően a speciális egységeket gyorsan kivonták, és csak tanácsadók maradtak hátra, a rend országos fenntartásában mindaddig szükség lehet rájuk, amíg a Kadhafihoz húzó elszigetelt egységek folytatják szórványos utóvédharcukat.
Az Átmeneti Nemzeti Tanács nyolc hónapot kér a demokratikus állapotok megteremtésére, ipari szakértők pedig fél évben jelölték meg azt a szükséges időt, amíg helyreállhat a kőolajexportot ismét lehetővé tevő infrastruktúra. Sokan úgy gondolják, mindez képtelenség. Ami a képviseleti rendszer gyors kiépülését illeti, a nyolc hónap valóban irreálisnak tűnik, különösen egy olyan ország esetében, amely történelme során soha nem tapasztalt még meg tisztességes választási procedúrát. A helyzetet ráadásul etnikai, vallási és történeti megosztottság súlyosbítja. Az országnak mindig is két fővárosa volt, Idrisz király Bengázit részesítette előnyben, Tripoli csak azt követően vált az állami adminisztráció központjává, hogy az ezredesek puccsa '69 szeptemberében felszámolta a királyságot. Nem véletlen, hogy a mindig vérrel megpecsételt Kadhafi-ellenes tiltakozások többnyire Bengáziból indultak ki, akárcsak az idei - a rendszerre nézve végzetes - megmozdulás.
A kőolaj- és gázexport gyors, akár fél év alatt megvalósuló helyreállítása viszont egyáltalán nem lehetetlen, hisz Európa igencsak rá van utalva e forrásokra, a jövendő líbiai vezetés pedig az ebből befolyó összegekre.
Amint az ország megtisztítása előre halad, egyre több nyoma - tanúja és áldozata - kerül elő a Kadhafi-rezsim brutalitásának. Sokan figyelmeztetnek: bűnös illúzió lenne ugyanakkor azt hinni, hogy azoknak az indulata és igazságérzete, akiknek most jön fel a csillaguk, feltétlenül más lesz. Ám mégsem lenne tisztességes megtagadni az egyetlen esélyt azoktól, akik most, a diktatúra megdöntésekor komoly áldozatokat hoztak. A Nyugatnak erre is új stratégiát kell találnia, s még idejekorán be kell kalkulálnia e lehetőségeket is abba az olajárba, amit Líbiának majdan megfizet.
