Még össze sem számlálták a halottakat az oslói robbantás színhelyén, illetve Utsya szigetén, sokan már az iszlám terrorizmus újabb sikerét vizionálták. A tragédiasorozat másnapján a Jane's Intelligence Weekly, a neves hírszerzési elemző központ is olyan helyzetjelentéssel állt elő, mely ugyan négy lehetséges verziót ajánlott megfontolásra, ám közülük elsőként mégis az iszlám kapcsolatot valószínűsítette. Nem véletlenül persze. Ám mindaz, ami az elmúlt napokban Norvégiában lezajlott, egy szélesebb eseménysor tartozéka, aminek megértése nélkül a kortárs történelmi folyamatok lényege sikkadna el.
A mai jobboldal gyakori hivatkozása 1968-ra - mint olyan jelenségre, mellyel szemben nem csak önmagát kénytelen definiálni, de amiből a jelek szerint legitimitást is merítene -, valójában az olyan tragikus jelenségek fényében kap értelmet, mint Anders Behring Breivik tettei. A hatvanas évek végére ugyan megszilárdultak a jóléti társadalom működésének keretei, és egyértelművé vált, hogy a társadalom számára optimális feltételeket csak a liberális demokrácia képes biztosítani, az akkori baloldali mozgalmak egy jelentős része elégedetlen volt a modernizációs folyamat ütemével - olykor az irányával is -, s mindenképpen szerette volna felgyorsítani. Ideológiát mindehhez a Frankfurti Iskola és elsősorban Herbert Marcuse újraintonált marxizmusa, a nyugati kommunista pártok moszkovita szolgalelkűsége és bizonyos radikális csoportok alternatív - Castro vagy épp Mao ihlette - aktivizmusa adott. Bár '68 élménye máig tartó kultuszt teremtett a baloldalon, már akkor világossá vált, hogy a jelenség átmeneti. Ami történelmileg valóban maradandónak számít belőle, annak több köze van a liberális demokráciák sikeréhez - a jogállamisághoz, az emberi jogokhoz és a személyes szabadság kiteljesedéséhez -, mint a baloldalhoz. Jól mutatja ezt az akkori események néhány kulcsfigurájának későbbi karrierje - e tekintetben Daniel Cohn-Bendit példája több mint beszédes. És ezt támasztja alá azok útválasztása is, akik akkor nem tudtak belenyugodni a társadalom radikális megváltozásának kudarcába, képtelenek voltak alkalmazkodni a konszolidált viszonyok kínálta lehetőségekhez, a terrorizmust látván alkalmas eszköznek arra, hogy rákényszerítsék honfitársaikra nézeteiket. Hogy a két magatartás közötti választás közel sem volt egyszerű, azt épp az egyik terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egyik vezéregyéniségének és ideológusának, Ulrike Meinhofnak az esete igazolja. Meinhofról, nemzedékének egyik legcsillogóbb elméjéről sok minden elmondható volt, kivéve az, hogy ne rendelkezett volna kellő tudással és morális erővel megítélni választásának következményeit - elég ehhez elolvasni Jutta Ditfurth kiváló könyvét, amit a volt terrorista ebbéli dilemmáinak (is) szentelt.
A mai korszakhatárt hasonló dilemmák kísérik; a nyugati életformát a globalitás máris kiemelte a nehezen megszerzett, de mára már megszokott korábbi keretek közül, univerzális jelleget kölcsönözve neki. Az "arab tavaszt" elindító tiltakozásokat például nem a szigorú iszlám törvénykezés bevezetésének vágya motiválta; Egyiptomban, Tunéziában, Bahreinben, Líbiában vagy Szíriában az emberi jogok, a társadalmi szabadság és a jóléti társadalom áldásainak hiányát vetette a vezetők szemére a tüntető, sőt lázadó sokaság. Más kérdés, hogy mennyire vannak e társadalmak felkészülve a "nyugati" szabadság befogadására. A kairói Tahrir téren mára már messze számbeli többségbe kerültek azok, akik a konzervatív rögeszmékhez való visszatérésre igyekeznek felhasználni azt a szabadságot, amit mások vívtak ki nekik. Erről persze Kelet-Európa nemzetei is sokat beszélhetnének, de az nem lehet vitás, hogy eszményeiket kezdetben e minta inspirálta.
Ilyen horderejű kihívásra a nyugati konzervatívok sincsenek felkészülve. A baloldalon a társadalom radikális megváltoztatásának híveit sikeresen marginalizálta az a kompromisszum, amit az ideológia elkötelezettjei a liberális demokráciával kötöttek. Sőt, a fúzió oly jól sikerült, hogy okkal lehet baloldali arculatvesztésről beszélni. A radikális jobboldal viszont, amely most azzal szembesül, hogy a globális keretek között óhatatlanul fel kell adnia eddigi identitása számos elemét, egyre esztelenebbül próbálja diabolizálni a modernitást, és visszavezetni a társadalmat azon lokális (nemzeti) keretek közé, amelyekben a konzervatív és nacionalista identitás még maradéktalanul érvényesülhet. Csakhogy a splendid isolation ma már nem jelent kevesebbet, mint elvesztését mindannak, amit Nyugat-Európa polgárai eddig oly fontosnak tartottak, s amiért sorsuk oly irigylésre méltó volt a világ szemében. A radikális jobboldal nem érti: ahhoz, hogy Európa megmaradjon olyannak, amilyen eddig volt, sok mindennek meg kell változnia.
Breivik dühös és embertelen döntése nem egy őrült elme meghasonlottságának végterméke, hanem a jobboldal általános szellemi nyomorának jellemző bizonysága. Sok különbség van a Baader-Meinhof-csoport és a formálódó európai jobboldali terrorizmus között, nem utolsósorban az, hogy az előbbi a társadalom megváltoztatását igyekezett erőltetni, míg az utóbbi a változást próbálja - eszközökben szintén kevéssé válogatva - megakadályozni. Mindkettő egyformán ártalmas, hiábavaló és esztelen.
Különös árnyképet vethet a jövőre mindaz, amit a kelet-európai jobboldal művel, mely az évek óta tartó társadalmi válságra kormányszinten is úgy reagál, mint marginális sorsra kárhoztatott radikális nyugati elvbarátai. Orbán legújabb elmélkedései a Nyugat hanyatlásáról ugyanis tökéletesen beleillenek abba az eszmerendszerbe, amivel éveken át Jörg Haider borzolta az európai kedélyeket, és egybevágnak mindazzal is, amit Breivik 1500 oldalas Mein Kampfja állít a világról. A Nyugat-Európa megmentőjének szerepében tetszelgő radikális jobboldal a kontinenst zárt rendszerré kívánja tenni, miközben a társadalmak küszködnek a munkaerőhiánnyal; marxizmus elleni harcot hirdet, miközben a marxista célokat jó húsz éve kivetette magából a történelem, és visszavonna számos alapvető emberi jogot, hogy útját állja a liberalizmusnak. A nem kevesebbet, mint Kelet-Európa felemelkedésének magasztos feladatát magára vállaló Orbán Viktor pedig a Nyugatról lassan leváló térség szabadságharcát hirdeti, miközben gazdaságunk elképzelhetetlen az ottani tőke nélkül; azokkal a kommunistákkal riogat, akik legfeljebb a történelemkönyvek lapjain léteznek ma már; és számos olyan jogot vont máris vissza, melyek nélkül a mai Európában állam nem tekinthető civilizáltnak. Ez az igazi magyar kapcsolata Anders Behring Breiviknek, nem pedig a Jobbik, a MIÉP vagy a Hatvannégy Vármegye idiótái.
