A vigyor országa

A kínai-magyar kapcsolatokról

  • Ara-Kovács Attila
  • 2011. július 7.

Publicisztika

Számos képtelen állítás fogalmazódott meg a magyar-kínai közeledést és üzletkötést kommentáló politikai elemzésekben, tekintet nélkül arra, hogy dicsérték-e vagy bírálták az Orbán-kormány Pekingre fókuszáló igyekezetét. Sokan olyan posztmodern gyarmatosításként állították be a kínaiak feltűnését, mint az orosz kormány azon ügyeskedéseit, melyekkel néhány éve megragadni próbálta a kínálkozó nemcsak gazdasági, de politikai lehetőségeket is Magyarországon. Mások úgy lelkendeztek, mintha világpolitikai eseményt illenék ünnepelnünk.

Számos képtelen állítás fogalmazódott meg a magyar-kínai közeledést és üzletkötést kommentáló politikai elemzésekben, tekintet nélkül arra, hogy dicsérték-e vagy bírálták az Orbán-kormány Pekingre fókuszáló igyekezetét. Sokan olyan posztmodern gyarmatosításként állították be a kínaiak feltűnését, mint az orosz kormány azon ügyeskedéseit, melyekkel néhány éve megragadni próbálta a kínálkozó nemcsak gazdasági, de politikai lehetőségeket is Magyarországon. Mások úgy lelkendeztek, mintha világpolitikai eseményt illenék ünnepelnünk.

Valójában Kína már évtizedekkel ezelőtt hasonló üzletpolitikával vásárolta be magát az amerikai pénzpiacra, s azóta is az ottani államadósság legfőbb finanszírozójának számít. Ráadásul Ven Csia-pao kínai miniszterelnök budapesti útját követően Londonba, majd Berlinbe látogatott, ahol olyan volumenű üzletek születtek, melyekhez nemcsak gazdasági, de politikai szempontból sem mérhető mindaz, ami június 25-én és 26-án Budapesten történt. Akik tehát komoly szemrehányásokat vizionálnak a pekingi kapcsolat miatt Washington részéről vagy szankciókat Brüsszeltől, tévednek. Ott sokkal kevésbé tekintik eredendő bűnnek a mai fejleményeket, mint tekintették a korábbi magyar kormányok azon buzgalmát, hogy kitárják a kapukat az alantas spekulációktól sohasem mentes orosz tőke előtt.

Érdek és érdektelenség

Nem a kínaiakkal van baj. Publicisztikai közhely, de Peking tényleg nem elegyíti politikával a gazdasági kapcsolatait. Persze: a politikai elem mindig is tetten érhető volt, mondjuk a kínai-burmai kapcsolatokban, vagy a Tajvannal szembeni hullámzó gazdaságpolitikában. Politikai számítás húzódik meg a Szibériába települő kínaiaknak nyújtott tapintatos támogatás mögött, és az motiválja a kardcsörtetést is, ami japán, Fülöp-szigeteki vagy épp vietnami területek (szigetek) fölött igyekszik egyértelművé tenni a kínai felségjogokat. És ide sorolhatók a Tibettel kapcsolatos pekingi lépések is - ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Franciaországnál kétszer, Németországnál három és félszer, Magyarországnál tizennégyszer nagyobb terület kevesebb mint hárommillió lakóját a kínai beruházások alig pár év alatt röpítették a 15.-ből a 21. századba, ráadásul anélkül, hogy etnikai egységüket egyelőre megbontották volna. Az autonóm terület lakosainak 93 százaléka ma is tibeti. A GDP-bővülés tavaly meghaladta a 11 százalékot; Peking öt év alatt több mint 20 milliárd dollárt ruházott be a tibeti projektekbe.

De a világ távolabbi területein - így Ausztráliában, Dél-Amerikában vagy Afrikában - Kína igyekszik semleges maradni, céljait hosszú távú gazdasági érdekek motiválják, tekintet nélkül arra, hogy egy afrikai törzsi viszonyokra épülő diktatúrával kell-e zöld ágra vergődnie, vagy hagyományos nyugati demokráciákkal, mint az olasz, a spanyol vagy a portugál. A magyar kormány szereti mostanság magát azzal ünnepelni, hogy keleti nyitása úttörő jellegű. Nos, aki elhiszi neki ezt, az megfeledkezik Ven októberi római, vagy Hu Csin-tao kínai elnök novemberi párizsi és lisszaboni látogatásáról. E vizitek sokkal komolyabb gazdasági megállapodásokkal zárultak, mint Ven mostani budapesti útja, amin aligha csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük azt a szerepet, amit az e társadalmakban időközben megtelepedett kínaiak betöltenek. Dél-Olaszországban éppúgy, mint a toszkán Pratóban vagy az északi területeken, így Milánóban is komoly kínai kolóniák élnek, jelenlétük pedig megoldást kínál olyan problémákra, amelyeket a Maghreb iszlám közösségeiből többé-kevésbé spontánul bevándorló arab munkavállalókkal megoldani képtelenség. Az Ibériai-félszigeten közel sem él annyi kínai, mint Olaszországban, ám gazdasági szerepük ott is napról napra növekszik. Ha pedig valakinek a keblét amiatt dagasztaná honfiúi büszkeség, mert ezután "Magyarország lehet majd Kína európai hídfőállása", az jobb, ha nem felejti: Hamburgban, Nápolyban, Rotterdamban - a példákat még lehetne sorolni - közel tíz éve működnek a tervezett magyarországiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb centrumok. Ezek létrehozása mögött a felhalmozódó kínai valutatartalékok bölcs kihelyezésének vágya, valamint a kínai áruk logisztikai terítésének szükségszerűsége munkált. De Peking aktivitását a válsággal küszködő európai régiókban - Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában és lényegében egész Kelet-Európában - egyéb okok is indokolják. Jelesül: a krízis visszaszorítása, hiszen annak következményei bizonytalanná tehetik nemcsak az uniós, de az amerikai valuta sorsát is, az meg veszélybe sodorhatja a kínai megtakarításokat. Egy hongkongi banki kommüniké nemrég azt állította, hogy Peking az uniós Pénzügyi Stabilitási Alap kötvényeinek 30 százalékát már megvásárolta; a hír annak ellenére figyelemre méltó, hogy egyelőre más forrás nem erősítette meg, és nagy a titkolózás az ügy körül.

Peking ez idő szerinti legnagyobb kereskedelmi partnerének, az Európai Uniónak a gazdasági, pénzügyi és - tetszik vagy sem - politikai stabilitása elsődleges kínai érdek. S ez különbözteti meg a kínai és az orosz gazdasági manővereket és politikai szándékokat. Míg Moszkvát nem - vagy csak korlátozottan - köti sajátos érdek az európai célokhoz, addig Kína és Európa egyre bonyolultabb és egyre szorosabb áttételekkel kapcsolódik össze. Míg Moszkvát többnyire kereskedelmi partnerei politikai tájékozódása izgatja - kommunista ideológia ide, centralizált gazdaságtervezés oda -, Peking évről évre érdekeltebbé válik abban, hogy partnerei a liberális gazdaság működtetéséhez megfelelő modellt építsenek, és képesek legyenek az ehhez szükséges reformokat maradéktalanul megvalósítani.

A magyar megközelítés

Az Orbán-kormány mintha félreértené a dolgot, hisz lépten-nyomon deklarálja: a pekingi milliárdokra azért van szüksége, hogy alternatívát találjon a - liberális reformokat sürgető - Valutaalap, a Világbank és az Európai Központi Bank pénzforrásaival, illetve szövetségesei, Brüsszel és Washington politikai elvárásaival szemben. Az Orbán által megálmodott új politikai és gazdasági rend nem egy olyan normával gazdagította az életünket, amelyek kísértetiesen hasonlítanak ahhoz az ázsiai gazdasági-politikai múlthoz, amely ugyan még mindig meghatározója a vidéki kínai életnek, ám amitől a pekingi kormányzat mindinkább szabadulni próbál, s helyette a nyugati megoldásokat részesíti előnyben. (Akit e folyamat részletei is érdekelnek, ajánlom figyelmébe a következő művet: Wenfang Tang - William L. Parish: Chinese Urban Life Under Reform. The Changing Social Contract, Cambridge UP, 2000.) A Fidesz-kormány új sarkalatos törvényekkel tervezi kényszermunkára fogni a társadalom legaljára szorult képzetlen munkaerőt, mert nem óhajt költeni az arányos javadalmazására. Kínában viszont szélesre tárják az államtól független vállalkozói lehetőségek kapuit, és komoly szubvenciókkal ösztönzik a munkába állás előtti szakképzést, miközben - nem úgy, mint Magyarországon - a kényszer, ami a munkaerőt az üzemekbe hajtja, már jó két évtizede a szolid anyagi gyarapodást biztosító munkabér.

Az sem véletlen, hogy Ven Csia-pao épp Budapesttel kezdődő európai körútja előestéjén helyezték szabadlábra Pekingben az ellenzéki művészt, Aj Vej-vejt, és az Oxfordban végzett, kantoni illetőségű és korábban állítólagos kémkedésért tíz élvre elítélt politikai elemzőt, Hszü Cö-zsungot. Eközben a magyar főváros utcáiról eltakarították azt a néhány tibeti tüntetőt, akik mást sem kívántak tenni, mint amit pár évvel korábban a Fidesz emberjogi karikatúrája, Balog Zoltán képviselő és államtitkár cselekedett - mint emlékszünk rá, Balog tibeti lobogót lengetve helytelenítette a pesti utcán Peking emberjogi politikáját, nem kevésbé a magyar-kínai kapcsolatok tervezett elmélyítését.

A Fidesz Magyarországa a legocsmányabb Kína-képpel igyekezett tehát kedveskedni vendégének, emlékeztetve őt arra, mit is gondol a világ azokról az időkről és módszerekről, amelyektől a mai pekingi vezetés elhatárolódni szeretne. Ennélfogva Orbán vigyordiplomáciája aligha számít jó ómennek az európai-kínai kapcsolatok radikális megújításakor, ráadásul épp annak az országnak a részéről, amely formailag - bár tartalmilag aligha - pár napja még az unió elnökének mondhatta magát.

Neked ajánljuk