Azt követően, hogy strasbourgi bemutatkozása alkalmával oly sok megaláztatás érte Orbán Viktort, a miniszterelnök nagyon szellemesen azzal hárította a minősítéseket, hogy korábban Hitlerhez és Mussolinihoz hasonlították, ma viszont Putyinhoz és Lukasenka belorusz elnökhöz - így mindenkinek a belátására bízza, haladást lát-e ebben, vagy visszaesést. Tény, hogy a Nyugaton gyakorlatilag ismeretlen Orbánt s főként általános megütközést keltő politikai rendszerét óhatatlanul hasonlítaniuk kellett valamihez, hisz feltűnése a közvélekedés által fejlettnek, kulturáltnak és demokratikusnak elkönyvelt Közép-Európában több volt, mint meglepő. Váratlan volt, megdöbbentő és rettenetesen elszomorító. A csalódást nem volt elég Orbánnak nevezni, új magyarázatokat keresett mindenki nemcsak a miniszterelnök személyes indulataira (Anne Applebaum), de az államról és a társadalomról vallott nézeteire vonatkozóan is (Michael Stürmer).
A magyar politikai rendszer aktuális válságával foglalkozó itthoni kommentárok ugyanakkor igyekeztek kerülni az analógiákat. Orbán korábbi viselt dolgait ugyanis még azok is jól ismerték, akik 2010 tavaszán jobb híján rá szavaztak, vagy nem mentek el szavazni, s így esélyeit meghatványozták. Orbánt "önmagához mérten" is lehet bátran minősíteni tehát. Ráadásul - mondják mások - Magyarország belső strukturáltsága, az unió szabta keretek stb. ma már radikálisan újszerűek, így minden összevetés a térségbeli előzményekkel vagy saját történeti analógiák kiagyalása nem feltétlenül indokolt.
Mindazonáltal aligha igaz, hogy a számos kritizált intenció és a kormány intézkedései nyomán beszűkülő mozgástér ne lenne összemérhető bármely korábbi időszakkal, különösen azokkal, amelyeknek emléke még elevenen él a társadalomban. Ideje ezeket is számba venni; nem azért, hogy rásüthessük Orbán Viktor kibontakozó rendszerére az azok által viselt bélyeget, hanem, hogy a lehetséges analóg következményeikkel még idejekorán számolhassunk.
Vannak például, akik - különösen a választási kampány időszakában - a "kisembernek" tett gesztusokból olyan egyértelmű kormányzati szándékokra következtettek, amelyek markánsan a Kádár-korszak sajátjai voltak. Vitatkoznék ezzel, elvégre az 1963-1989 közötti időszakot épp a globális nemzetközi rendszer mechanizmusainak fokozatos - bár csak ritkán szerves - beépítése jellemezte Magyarországon. A nyugati hitelekért és technológiáért, a diplomáciai elfogadottságért cserébe a pártállam bizonyos fokig kész és képes volt a társadalmi játékszabályok megváltoztatására. Többnyire felszínesen, ám mégis ígéretesen. Mint utóbb kiderült, mindez előfeltétele volt annak, hogy 1989-ben közmegegyezéses keretek között bonyolódjék le a rendszer cseréje.
Nem mindenütt történt ez így. A legbeszédesebb ellenpéldát az akkori Románia kínálja, amely a hatvanas évek közepétől komoly nyitást hajtott végre, és ezért szintén megkapta mindazt, amivel a Nyugat az európai-transzatlanti értékek tiszteletben tartását honorálni tudta. Ám a román vezetés már 1970-ben letért erről az útról, indokait pedig ma eléggé egyértelműen körül tudjuk írni: a "nemzeti út" választása, a szembeszegülés mindennel, amit európainak lehetett nevezni, egyértelmű reakció volt a Helsinki-folyamat elindítására, amely utóbbi nem csak felajánlotta Bukarestnek a nyugati érdekközösségbe való fokozatos befogadást, de a juttatásokért el is várta az emberi jogok, elsősorban a szólásszabadság, a sajtószabadság tiszteletben tartását. Minthogy a román vezetés úgy vélte, céljai nem valósíthatók meg nyugati keretek között, Kelet felé fordult, elsősorban a kínai modell életképességében reménykedve. Hogy sajátos, egyre despotikusabbá váló rendszerét teljesen függetleníthesse az elvárásoktól, olyan politikai, majd gazdasági intézkedéseket vezetett be, amelyek biztosították, hogy a terhes nyugati hiteleket mielőbb visszafizethesse, tekintet nélkül a belső fogyasztásra, a lakosság anyagi érdekeire és lelki-fizikai állapotára.
Elég volt elindítani a folyamatot, a mechanizmusa gyorsan mindenhatóvá vált. Miközben a megalománia egyre nagyobb emlékművet igyekezett emelni önmagának, az apró vezető pattogása a túlméretezett üres térben megfosztotta a politikai életet még attól a komolyságtól is, amit az általános félelem szükségképpen a társadalomra kényszerített. A látványos behódolás, amit a vazallusoktól elvártak, a társadalmi többség csöndes undorával párosult. A kormányzat és az uralkodó párt körül megfagyott a levegő, széles körű kritika, majd gúny tárgyai lettek, amit kezdetben a belső protestáló szavak elhallgattatásával próbáltak tompítani, majd az értelmiség és az addigi elit - Brechttel szólva "a nép" - leváltásával. Ha valaki tiltakozni mert, felőrlő zaklatás várt rá.
A diplomaták komoly szankciókkal szembesültek, ha nem igyekeztek minden apró, Nyugaton megjelent bírálatot azonnal cáfolni; egy idő után a nagykövetek feladata lett a hitelesség és a moralitás csekélyke maradványait is felőrlő demonstratív kiállás a kurzus mellett. Egymás után indultak a mondvacsinált gazdasági jellegű eljárások, kampánylejáratások olyan személyiségek ellen, akik a rendszer számára kényelmetlennek bizonyultak, később olyanok ellen is, akiknek kockázati súlyát mindössze potenciálisnak lehetett mondani, így egyes kisebbségi - főként magyar és zsidó - értelmiségiek esetében. A pártvezetés paranoiája pedig egyre idültebb formákat öltött; mindenki gyanús volt, aki nem a központi állásponthoz igazodott, vagy nem próbálta azt túllicitálni, a biztonsági szervek pedig újabb és újabb hatalmas összegekhez jutottak azon a címen, hogy a szeretett vezetőt és körét az ellenségtől hatékonyan védelmezni legyenek képesek.
A szétporladó tekintélyt személyi kultusszal, egy vezérelvű állameszmével, nacionalista jelszavakkal ellensúlyozták, amihez a mérvadó értelmiség nemcsak nem akart, de már nem is tudott asszisztálni. Viszont eközben készséggel vállalt mindenféle pártos közszereplést a szerény tehetségű, ám annál műveletlenebb népnemzeti derékhad.
Nem kétséges: mindaz, ami akkor Romániában lezajlott, páratlan volt és egyedi. De nem tanulságok nélküli ma sem.
