A Facebookról, a Twitterről és a WikiLeaksről okos tanulmányok állítják, hogy szerepük kulcsfontosságú a decemberben kezdődött pánarab megmozdulásokban; a közösségi média és a kiszivárogtatás továbbra is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tiltakozások könynyen megszerveződjenek, s az arab polgár szembesülhessen eddigi vezetőinek cinizmusával és korruptságával.
Csakhogy ez nem így van - állítja a neves libanoni tévékommentátor, Diana Mukkaled. A nyugati média helyi hatását még említeni is nevetséges, hisz az események ugyan jó reklámot csináltak a Facebooknak, ám az internethez csak a lakosság töredékének van hozzáférése. Hillary Clinton beismerte: az Egyesült Államok és Európa elveszítette a médiacsatát az események két tényleges alakítójával, az Al-Dzsazíra és az Al Arabija tévécsatornákkal szemben. Alkalmasint az Egyesült Államok és Európa meg sem kísérelte felvenni a kesztyűt.
A washingtoni befolyás közel hatvan éve - 1956 októbere, a szuezi válság óta - megkérdőjelezhetetlennek tűnt a térségben, önnön erejével és helyi szövetségeseivel jelentve ellensúlyt a Moszkva által nemcsak támogatott, de inspirált nacionalista mozgalmakkal szemben. Mára viszont nyilvánvaló, hogy Amerika mégsem mindenható: például képtelen volt elérni, hogy e társadalmak fenntartsák azt a civilizációs projektet, amit az európaiak kivonulása után a helyi elitek - felemás módon ugyan, ám mégis - elkötelezetten folytatni akartak. A Nasszer által Egyiptomban, a legbefolyásosabb arab államban véghezvitt nacionalista fordulat mindent felszámolt, ami a kolonialista múltból gazdasági-szociális és technológiai szempontból hasznosítható lett volna, és mindent megőrzött belőle, amit érdemes lett volna végképp eltörölni. A korrupciót, az analfabetizmust, a szegregációt stb. A mai totális csőd Nasszernek és a térség diktátorainak (Aszad, Burgiba, Ben Ali, Ben Bella, Bumedien, Kadhafi) köszönhető; mint ahogyan az is, hogy a hidegháború egyik vesztese az arab világ lett.
Mindez nemcsak Washington korlátozott mozgásterével magyarázható, de a világos szándék hiányával is. Egyelőre nem tudni, hogy csak a demokraták szokásos tanácstalansága áll-e e mögött - afféle illúziókra épített dilettantizmus, ami képtelen különbséget tenni a szabadságvágy és a "tömegek lázadása" között, mint Jimmy Carter idején. Vagy pedig az 1990 óta vitt republikánus közel-keleti politika Obama-adminisztrációra hagyott kényszerei.
Így nemcsak a diktátorok sorozatos távozása okoz ma politikai vákuumot az arab térségben, hanem az Egyesült Államok jelenlétének feltűnő hiánya is. Éppen nincs egyetlen hatalom sem, amely érdemben tudná vagy akarná befolyásolni az eseményeket. Azaz, talán mégis. A történelem furcsa fintora, hogy a magára maradt arab világ fejlődésének iránya ma két olyan országtól függ, amelyek nem arabok: Irántól és Törökországtól - ezek egyre határozottabb versengése inspirálja az eseményeket.
Eszmék és fegyverek
Irán és Törökország egyaránt komoly munkát fektetett az arab diktatúrák most esedékes megbuktatásába. A folytatásról azonban jócskán eltér az álláspontjuk.
Teherán nyilvánvalóan radikális iszlamizációt indítana, amihez eddig sem habozott felhasználni a palesztin hátterű terrorszervezeteket. Nem véletlen, hogy - nyilvánvalóan az érintettek eltökéltségét tesztelendő - az egyiptomi zavargások után hajót indított a libanoni befolyását egyre inkább kiterjesztő Hezbollah szimbolikus támogatására, mégpedig a Szuezi-csatornán át. Iráni biztatásra indultak Gázából Kairó felé azok a Hamász-fegyveresek is, akik előtt az egyiptomi rendszer bukásának hírére a Sínai-félszigeten szolgálatot adó rendőrök nyitották meg a határt. Az egyiptomi hadsereg azonban a helyszínre vezényelt egy ezredet - közel nyolcszáz katonát -, és ismét lezárta a Philadelphi-korridort. A lépés az 1978-as Camp David-i Szadat-Begin-megállapodás nyilvánvaló megsértése volt, ám Jeruzsálem nemhogy tiltakozott volna, de csendes hálával fogadta az egyiptomi csapatok megjelenését a gázai határon.
Az iráni politikai aktivitás azonban gyorsan lelohadt, amint az ottani ellenzék is megmozdult, épp úgy "rendszerváltást" (ez esetben a vallási vezetők politikai befolyásának korlátozását, illetve Ahmadinezsád elnök távozását) követelve, mint az egyiptomi, tunéziai és líbiai tömegek. Sőt, a Bahreinben fellobbant véres ellentét továbbszítására - amelynek hátterében a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia vívta a maga harcát - sem jutott már több teheráni erő. Mindennek abszurd következményeként Irán - kortárs történelmében először - az Egyesült Államokkal, sőt Izraellel találta magát azonos oldalon.
Ami Törökországot illeti, a helyi hangadó elit is az iszlámban látja saját hatalmának garanciáit, ám túlélési kísérlete jobban hasonlít a korábbi arab nacionalizmusok megoldásaihoz, mint egy teokratikus állam vagy egy modern piacgazdaságra épülő rendszer céljaihoz. Erdogan miniszterelnök felismerte annak kockázatát, amit az Egyesült Államok szövetségesi biztosítékainak - azaz térségbeli súlyának - a leértékelődése jelent; kijózanító lehetett az is, hogy a belátható jövőben nem számíthat az európai uniós tagországi státuszra. S ha országa nem tölti ki a most jelentkező hatalmi űrt, akkor Irán és terrorszervezetei maradnak a kezdeményezők a térségben. Mindemellett nem látszik semmilyen perspektíva a legfontosabb helyi konfliktus, az izraeli-palesztin lezárására. Ráadásul az eddigi pánarab intézményi rendszer sem vált be, erre az Arab Liga sorozatos csődje hívta fel a figyelmet, korábban Szudán, legutóbb pedig Líbia esetében.
Erdogan nemrég egy "Samgen-övezet" felállítását kezdeményezte, ami nemcsak szellemében, de nevében is a Schengen-övezetre emlékeztet. A terv - elfogadás és bevezetés esetén - először a személyek szabad mozgását tenné lehetővé, majd a tőkéét, az árukét és a szolgáltatásokét is. Kérdés, hogy milyen területen. Erre a Sam szó eredete az irányadó, mely bár valaha Nagy-Szíriát jelentett, ma már a volt ottomán birodalom által egykor birtokolt területek egészét, vagyis Libanont, Palesztinát (beleérve a mai Izraelt), Szíriát, Jordániát, Egyiptomot. Erdogan nem rejti véka alá, hogy az egész térség egyfajta uniósítása lebeg a szeme előtt, Marokkótól Iránig.
A terv - amit Erdogan ellenzéke hevesen ostoroz, mivel az Törökország európai lehetőségeinek a végét jelentené -, bár megvalósíthatatlannak látszik, nem mellőz némi józan politikai kalkulációt. Elvégre ha sikerülne bevonni Iránt egy ilyen együttműködésbe, akkor lazítható lenne Teherán militáns politikája, oltható lenne a síita-szunnita ellentét, az iraki polgárháború feszültsége, és felszabadítható lenne az iszlám országok ereje, hogy egységesen - azaz Izrael ellenében - "igazságot" szolgáltassanak a palesztinoknak.
Erdogan elképzelései feltétlenül számíthatnak a török társadalom többségének szimpátiájára. Ugyanakkor elfordulnak a Nyugattól, és kaput nyitnak - a szabad mozgás garanciái mellett - olyan egyének és csoportok előtt, akiket eddig épp a szoros ellenőrzés akadályozott felforgató céljaik exportálásában. Nem véletlen, hogy Ankara Samgene ezt a szabad mozgást olyan ellenőrzéssel kívánja párosítani, ami mellett értelmét veszti a vízumkényszer feloldása, mivel helyébe a társadalom nemcsak horizontális, de vertikális kontrollja lép. Hiszen miután Erdogan felszámolta az atatürki hagyományokon edzett török hadsereg befolyását országában, azonnal létrehozta azokat a civil struktúrákat, amelyek - a terrorelhárításra hivatkozva - a belügy- és a külügyminisztérium hírszerzési és elhárítási háttérbázisává nőtték ki magukat. Amíg az iráni titkosszolgálat fegyvereket szállít Gázába a Hamásznak és a libanoni polgári együttélés minden feltételét felszámoló Hezbollahnak, addig a mai Törökország e logikába illő eszméket kíván exportálni az egész térségbe.
Erdogan programja az iszlám nacionalizmus jegyében igyekszik ellenpéldát állítani a szekuláris Európai Unióval szemben; s elég sokan hiszik is, hogy ez inkább megfelelne a térségi hagyományoknak, miként azt is, hogy Aszad, Nasszer, Kadhafi és a többiek diktatúrája is inkább megfelelt az érintett népeknek, mint az az intézményi rendszer, amit a britek vagy a franciák egykoron hátrahagytak. Ilyenformán amivel Törökország kísérletezik, az nem más, mint ellenállás azokkal szemben, akik most Líbiában - s lehet, hogy holnap másutt is - fegyvert fognak elnyomóik ellen.
