Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Pekingben az az önmegnyugtató elvárás, hogy a társadalom sajátos utat válasszon a globális erőtérben: legyen kevésbé individualista, mint a Nyugat, és kevésbé kollektivista, mint a Kelet - Oroszországot is beleértve. Volt ebben már némi megbékélési szándék a nyugatos tendenciákkal, de még a kommunista párt erőltetett központosító irányzatának szellemét idézte. Ám mindezt a történelem felülírta azóta: ma már nem születnek világrengető ideológiák, de országos fogadkozások sem. A társadalom megőrizte ugyan a kollektivizmus bizonyos jegyeit, de rég maga mögött hagyta a fenntartásait azzal az életformával szemben, amely szabad teret enged a vállalkozásoknak és kezdeményezéseknek.
Kínának sikerült ráéreznie a változások globális ütemére, így döntéseiben is előrelátónak bizonyult: a központi irányítás pártprivilégiumát jókor változtatta át olyan állami szabályozássá, mely a gazdasági világválság közepette sikerrel fogta vissza a szabadpiaci körülmények között önszabályozásra képtelen folyamatokat. Mindeközben fokozni tudta a vállalkozások önállóságát, így téve hatékonyabbá a gazdaságot egy olyan időszakban, amikor általánossá vált a recesszió.
Bár azt senki sem vitatja, hogy az ország komoly emberjogi - és általában jogi - deficitekkel küszködik, a nyugati szemlélet mégis méltányolja, hogy e hiányosságokat Peking máshol igyekszik ellensúlyozni, fokozatosan emelve olyan társadalmi rétegek - vagy korábban brutálisan elnyomott kisebbségek - életszínvonalát, amelyek a gazdagodásért cserébe hajlandónak mutatkoztak alkuba bocsátani hagyományos életformájukat. Tibet kiváló példa, hiszen ott a központi kormányzat olyan beruházásokat és fejlesztéseket eszközöl egy ideje, melyek hatására hónapok alatt évtizedeket, évek alatt pedig akár évszázadokat is átugrott a térség. Kiváló ellenpélda viszont az észak-nyugati Hszincsiang tartomány, ahol sokkal kevesebb beruházás történt, ellenben nőtt az elégedetlenség, s a lakosság körében gyorsan terjedtek a radikális eszmék. 2009 nyarán addig elképzelhetetlen mérvű lázadás tört ki a tartományi fővárosban, Ürümcsiben.
Kémek és emberi jogok
A kínai konszolidáció némileg hasonló a késő kádárkori folyamatokhoz, de ez az összehasonlítás mégis sántít. Nemcsak azért, mert a kádári Magyarország gazdasági viszonyai a mai kínait messze meghaladó módon tervgazdaságiak és szovjetizáltak maradtak, de azért is, mert végül teljességgel improduktívnak bizonyultak. Nem véletlen tehát, hogy nemcsak az egyszerű kínai polgár vagy a 400 milliós - komoly vásárlóerővel bíró - fogyasztói réteg érzi úgy, hogy az oly becses belső kínálat a mozgástérrel együtt nő, de a külső szemlélő is ezt látja. Hillary Clinton egyik első, külügyminiszterként tett nyilatkozatában azzal lepte meg a világot, hogy az amerikai-kínai viszonyban az emberi jogok kérdését fontosnak, de nem elsőrendűnek nevezte. Hu Csin-tao - a jövőre leköszönő és az irányítást a fiatalabb nemzedéknek átadó - kínai elnök minapi washingtoni útja sok tekintetben lezárta a kétségek korszakát, és stabilizálta országa viszonyát a Nyugattal. Nem változtatnak ezen az emberjogi deficitek sem.
Ugyanakkor nem csak politikai dimenziója van a kérdésnek. Evan Osnos The New Yorker-beli esszéjében igyekezett rávilágítani, miért követnek el sorozatban öngyilkosságot az iPhone kínai gyárának dolgozói. Az eset egyáltalán nem elszigetelt, a munkahelyi frusztráltság és a több százmilliós alsóbb rétegek teljes egzisztenciális kiszolgáltatottsága mélyen emberjogi kérdés, s drámaian ellenpontozza a sanghaji, kantoni vagy épp pekingi felhőkarcolók sugallta életérzést.
A másik jelentékeny probléma nemzetbiztonsági természetű: 2010 folyamán az Egyesült Államokban tizenkét esetben indított az államügyészség eljárást magányosan vagy hálózati formában tevékenykedő kínai kémek ellen - írja a Stratfor. A német és a cseh elhárítás tavalyi évkönyveiben szintén a kínai felderítés aktivizálódását teszik szóvá az illetékesek. Nemrég pedig a Le Figaro írt arról, hogy a Renault három vezetője mintegy félmillió euróért készséggel szállított műszaki információkat Pekingnek. Azóta őket is letartóztatták.
Ugyanakkor e kémügyek mögött nem mutatható ki politikai szándék, kivétel nélkül technológiai információk illegális eltulajdonításában találták megvádolhatónak a gyanúsítottakat. Szerepüknek a jelek szerint semmilyen kihatása sem lesz a Kínával fenntartott államközi gazdasági és pénzügyi kapcsolatokra.
Hu Csin-tao elnök washingtoni látogatásának mérlegét aligha lehetne megvonni, ha figyelmen kívül hagynánk novemberi európai útját. Mindkét út üzenete egyértelműen az, hogy Peking - szemben Moszkvával - nem kívánja a politikai rivalizálás szolgálatába állítani gazdasági és pénzügyi potenciálját.
A különút felára
Épp fordítva: olyan politikát kíván folytatni, ami a bővülő együttműködéshez teremt megfelelő hátteret.
A 90-es években még szimmetrikus volt Moszkva és Peking viszonyulása a Nyugathoz. A Nyezaviszimaja Gazeta geopolitikai elemzője, Fjodor Lukjanov szerint míg az oroszok a Nyugatra alapozva, délen stabilitást teremtve és kelet felé fordulva képzelték el akkor a jövőt, addig a kínaiak az északi kapcsolatra támaszkodva és a nyugatit stabilizálva dél felé próbáltak kiutat keresni. Azóta a két nagy "keleti" hatalom viszonyulása a globális adottságokhoz aszimmetrikussá vált. A nemzetközi kapcsolatok felkínálta esélyeket Peking hatékonyabban használta ki, mint Moszkva. Ma Kína az, amely gazdaságilag a Nyugat által meghatározott nemzetközi rendszerre támaszkodik, Oroszország viszonyulását ugyanakkor egyre inkább átitatja a politikum, és egyre többen gondolják úgy, hogy nem együttműködni akar, hanem viszszaszerezni a mindenki által elutasított korábbi befolyását - vagy annak egy részét.
Múlt novemberben még sok kritika érte Nicolas Sarkozy francia elnököt, hogy "meggondolatlanul" kitárta a francia gazdaság kapuit a kínai tőke előtt, de már akkor nyilvánvaló volt, hogy a válságtól sújtott dél-európai eurózóna számíthat Kínára, mely hosszú távú üzletet remél, s biztos helyet keres a pénzének, amit máshol nem tudna hasonló garanciákkal befektetni. Így aztán a kritikák elcsitultak, sőt az eset az eurozónán kívül is feltüzelte a reményeket, így nem csoda, hogy Orbán Viktor is kezdett ódákat zengeni a keleti szélhez.
Ám a tény, hogy Peking a józan gazdasági megfontolásoknak ad prioritást, nem feltétlenül hozható közös nevezőre Orbán céljaival, egyszerűen azért nem, mert Magyarország gazdasági stabilitását megingatta a Nyugattal való szembefordulás. Lehet, hogy Orbán azt hitte, ma is vonzó egy keleti üzleti partner szemében a Nyugat-ellenesség? Különös, hogy környezetében nem volt senkinek mersze elmagyarázni neki, hogy Pekinget ma szorosabb szálak fűzik az Egyesült Államokhoz és Európához, mint történelme során bármikor. Vagyis a kínai tőke számára csak az a Magyarország tűnne biztos befektetésnek, amelynek szuverenitása kizárólag a nyugati gazdasági és érdekszférán belül értelmezhető. Amióta viszont Orbán letette a miniszterelnöki esküt, ez az értelmezés egyre képtelenebbé válik.
Ettől persze Orbán még kaphatna Kínától hitelt - csak tudjuk majd kifizetni érte a sokszoros leminősítésünk által felkorbácsolt felárat. Sőt, a kínaiak még magyar állampapírokat is vehetnek majd bátran, annál is inkább, mert - az említett okok miatt - már most sem tolongnak értük, így aztán fillérekért megkaphatják őket márciusban.
A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumból kiszivárgott, Kínával kapcsolatos kombinációk tehát nehezen vehetők komolyan. Erre utal a pekingi Központi Bank reakciója is Fellegi Tamás miniszter azon nyilatkozatára, mely szerint Kína részt vehetne magyar projektekben, és beszállhatna az államadósság finanszírozásába is - a bank illetékesei egy rosszkedvű "no comment"-tel intézték el a dolgot. Mindez kellő figyelmeztetés arra, hogy a "sajátos magyar megoldás" keresése hasonló vagy talán még nagyobb katasztrófát okozna Magyarországnak, mint a szovjet típusú rendszer kiépülése 1947 után. Azok az országok, amelyek akkori rendszereik mozgásterét nemzeti különutakkal próbálták tágítani, gazdaságuk és végső soron társadalmuk teljes összeomlásával fizettek vezetőik hiányos műveltsége vagy terhelt lelkiállapota miatt. De ki figyel ma erre Magyarországon? A kormány biztosan nem.
